Kiemelkedő kulturális élmények

A színházak közül továbbra is a Katona József Színház a kedvencünk (mindig is az volt). Nagyon szeretem a Kétfejű fenevad előadást (Weöres Sándor darabja). Emlékszem, már 1983-ban is „nagyot szólt”, nagyon hatottak az áthallások: a törökök és a Habsburgok között hányódó Magyarországon átállnak az emberek, ide-oda, többször is… Hát még ma!

Decemberben egy új lengyel darabot láttunk a Kamrában, Dorota Maslowska-ét: Két lengyelül beszélő szegény román. Nehéz lenne keserűbb látleletet adni a mai valóságról: drogos buli, ahol rongyokba öltöznek az emberek, „brahiból”, hajléktalanok, csavargók, koldusok, bevándorlók, céltalanul bolyongó értelmiségiek, a vidéken tengődő, magukat a világ végén érző emberek, fogyatékosok. Nem kevésbé hatásos a színházi dramaturgia sem. Sorra lehull a lepel mindenről. Kiderül, hogy a „szegény román bevándorlók” nem románok, hanem lengyelek, a csúf külső - szándékosan elcsúfított külső (még a foghíjak is ragasztva vannak, a rongyosság is kimódolt), az összetartozónak látszó pár nem egy pár, a terhesség álterhesség stb., az autóút a hóborította hegyek között igazi tragédiába torkollik. Vagy mégsem?

Ez nyitva marad.

Arra az estére vettünk jegyet, amelyet közönségtalálkozó követett az írónővel (aki 1983-ban született, ennyire fiatal). Maslowska a hóakadály miatt nem tudott eljönni, nem indult a repülőgépe. Így is sor került azonban a beszélgetésre, amelyen részt vett a fordító, Pászt Patrícia, a rendező, Kovács Dániel, a főszereplő színészek közül Elek Ferenc és Borbély Alexandra, valamint Roman Pawlowski, újságíró, a kortárs lengyel dráma szakértője. Az utóbbi szerint azt még egyik közönségtalálkozón sem mondta senki, amit én: Istenként értelmezhető az a szereplő, az öregember, aki a függöny mögül lenéz a szereplőkre, és akit a pesti előadáson Kun Vilmos játszik.

 

A sok, mostanában látott film közül egy dán nyújtott nagy élményt, Ole Christian Madsen Prágai történet című filmje. Ennek a műnek is az a dramaturgiai alapja, hogy mindenkiről és mindenről lehull a lepel, leolvad a maszk.

A film Prágában játszódik. A férfi apja ott halt meg, s a jólszituált, másfél évtizede stabilnak látszó házasságban élő pár azért utazik oda, hogy ügyeit rendezze. A film végére a házasság romokban hever. A nőnek szeretője van (később kiderül, hogy terhes is tőle). A papa homoszexuális volt. Senki sem az, akinek látszik. Az apa ügyeit a fiával rendezni kívánó ügyvéd valójában az apa szeretője volt. A barátnőjének látszó asszony viszont a házvezetőnője volt. A vele való kaland se sikerül a férfinak, de a felesége megtartása se. A rendeznivaló ügyet, azaz az örökölt házat elajándékozza. Ott marad magányosan, megalázva, kifosztva, asszony nélkül, vagyon nélkül, pénz nélkül, remény nélkül.

 

Újraolvasom Bernard Malamud A mesterember című regényét. Nagyon nagy könyv! Nem is értem, Malamud miért nem kapott sohasem Nobel-díjat. (A segéd-et is újraolvasom, az is jó, de nem ennyire zseniális.) Egy vérvádról szól, (Kijevben és környélén játszódik, 1913-ban) azaz egy koncepciós perről. Minden allegorizálás nélkül, anélkül, hogy az író direkt módon „kibeszélne” a könyvből, szól a XX. század eleji orosz viszonyokról, és ugyanakkor azokról a társadalmi és lelki mechanizmusokról is, amelyek a későbbi koncepciós pereket lehetővé tették, a Szovjetunióban és másutt. Egy zsidó ügyvéd elmagyarázza azokat a konkrét politikai és tömeglélektani összetevőket, melyek a sztolipini rendszer egy adott pillanatában szükségessé tették, hogy találjanak egy zsidót, aki a „Körzeten” kívül, a számára nem engedélyezett helyen lakik, és ezért megvádolható egy keresztény gyerek meggyilkolásával. A mesterember felnő a feladathoz: nem vádol be másokat, nem hárítja a felelősséget a zsidó közösségre, nem hajlandó megtenni azt a vallomást, amelyet ki akarnak csikarni belőle, és amelynek árán szabadulhatna. Nem vallásos, addig nem volt számára fontos a zsidó közösség, de ezt nem! Megtagadni a közösséget, melyből származik, terhelő vallomást tenni rá – erre nem hajlandó.

Ugyanakkor nem hős. Ember, aki hőssé válik, mert nem tehet mást.

Nem kimondottan értelmiségi – de olvas, gondolkodik. Ezért hiteles, hogy az ő horizontjából látjuk azt, ami történik vele. És egyre többet ért meg abból, ami történik vele, ezért tudhat meg az olvasó is egyre többet az ügyről. (Nem kizárólagosan azonos a hős horizontja az olvasóéval, de nagyjából igen. Nem tudatregényről van szó.) Nagyon jól megírt figura!

És nagyon jó a vizsgálóbíró figurája, aki Dosztojevszkij Porfirij Petrovicsára emlékeztet. (Csak annyit tudunk meg a sorsáról, amennyit hősünk tud.) És az apósé is, ő az istenfélő, hívő zsidó.

A politikai helyzet elemzéséből az is kiderül, hogy voltak emberek, vizsgálóbírók, börtönparancsnokok stb., akik tudták, hogy a mesterember ártatlan, tudták, hogy ki a gyermek gyilkosa, mégis évekig kínozták, megalázták, a falhoz láncolták (most nem az egyszerű emberekről beszélek, akik elhitték a vérvádat, azt, hogy ő ölte meg a gyereket). Ehhez mit szóljunk? Ecce homo?

Még egy részlet, amely nagyon megragadott. A per elején, mielőtt magánzárkába zárnák, a cellában a többiek kiközösítik, megverik. Amíg azt hiszik, spicli. Ám amikor bebizonyosodik, hogy nem az, szolidárisak lesznek vele. Egy gyilkos ezt mondja neki: ”nem tudtam, hogy zsidó vagy. Ha tudtam volna, nem ütöttelek volna meg. Bánom, hogy megütöttelek, tévedés volt.” Egy „egyszerű” ember, egy köztörvényes rab, egy gyilkos beszél így. Ennyit a fent említett problémához.

A regény vége nyitott. Végre, évek után, tárgyalásra viszik Jakovot. Oda már nem kísérjük el. Bár nem fűzhetünk nagy reményeket az esélyeihez, de az ügyvéd említ egy-két biztató jelet is, tehát a per kimenetele nincs előre eldöntve.

2011 január