IV. Piacon, könyvtárban

2009. november vége – december eleje


Az egyiptomi Bész isten szobra egy colonnai római kori villából – Barracco múzeum – Wikipedia

 

Museo Barracco

Eredetileg az antik szobrászat múzeuma volt, egy Barracco nevű műgyűjtő alapította, aki annyira rajongott a szobrászatért, hogy egyenesen a művészetek anyjának kiáltotta ki.

Amikor Róma főváros lett, intenzívebben kezdtek ásatásokat végezni és kiállítani a környék leleteit. Barracco is az ásatásokról szerezte be gyűjteménye nagy részét, de szerzett az etruszk és a római szobrokhoz sok ciprusit, klasszikus és hellenisztikus görögöt, föníciait és mezopotámiait is. Ezt azért tehette, mert jó kapcsolatban volt II. Viktor Emánuel királlyal.

Maga az épület is nagyon szép, barátságos és emberi méretű (azaz nem túl nagy), 16. századi palota, amelybe azért költöztették át a gyűjteményt 1948-ban, mert az eredeti neoklasszicista épület a Corso Vittorio Emanuele kiszélesítési munkáinak esett áldozatul. Most is a Corso Vittorio Emanuele sugárúton van a múzeum, a Corso és a Via Baullari sarkán, de még sohasem láttuk. A Rómában csak pár napot töltő turisták biztosan kihagyják, hiszen annyi híresebb, nagyobb, fontosabb múzeum van Rómában! Ezért aztán barátságos és békés munkahelye az ott dolgozóknak, nem sokszor zaklatják őket látogatók, úgyhogy nagyon örültek nekünk. Még csodánkra is jártak, mert úgy látszik, külföldiek végképp nem szoktak ide betérni. A pénztáros Ági lelkére kötötte, szerezzen igazolást arról, hogy történelemszakos egyetemi hallgató, mert azzal ingyenesen nézhetné meg az összes önkormányzati múzeumot, de igazolás nélkül is ingyenjegyet adott neki. Az egyik beszédes kedvű teremőr hölgy nagyon sokat mesélt minden szoborról. Kiderült, hogy művészettörténetet tanult, de ha már nem lett művészettörténész, legalább múzeumpedagógiai ambíciókat dédelget, teremőrként. Nagyon sok figyelem jutott ránk, mint aznap délelőtti egyetlen látogatójukra.

A látogatás végén az összes kiállított szobrot meg lehet nézni a virtuális kiállításon, a számítógép monitorján is, az összes adatot meg lehet keresni, és ismeretterjesztő filmet is lehet nézni a múzeumról és alapítójáról.
Egy régi ismerős ürügyén

A Via Baullarin egyszer csak rám szól bicikliről a kedves Francesca: „Ciao, mamma di Agnese!” Fia, Tommaso az óvodában ugyanabba a csoportba járt, mint Ágika. Itt laknak, nagyon közel hozzánk, a Campo dei Fiorin. Mindig nagyon kedves volt, és nagyon jóban voltunk (mi jobban ragaszkodtunk egymáshoz, mint a gyerekek, de azért ők is eljátszottak együtt néhányszor). Ő volt az, aki a legtöbbször ajánlotta fel, hogy ha valami dolgom van, hagyjam nála nyugodtan a gyereket, s ez néhányszor elő is fordult. Az ilyen esetekből szűrődött le bennem az érzés, hogy milyen közvetlenek és segítőkészek az olaszok. Nem volt perspektívája a dolognak, tudták, hogy majd hazajövünk, nem maradunk ott végleg, nem is beszéltem jól olaszul, mégis barátkoztak velem. Hazatérésünk után tapasztaltam, hogy egy pesti óvodában sokkal tovább tart, amíg az anyatársak között kialakul egy hasonló bizalmi viszony, hogy felhívnak a lakásukra, szívességeket ajánlanak fel. És ha mégis kialakul, akkor is valahogy jobban számon tartják, ki hány szívességgel „tartozik”.

Később, amikor visszajöttünk Rómába néhány napra, és az első napon véletlenül összetalálkoztunk Francescával, nagyon megörült nekem; pedig mi vagyok én neki, Hekuba?

Másnap felhívtam Francescát. Felmegyünk hozzájuk egy este. Semmi sem változott. A lakás kicsi hármuknak (egy szoba, a szobából nyíló konyha plusz galéria), de nem cserélik el, mert mégis a Campo dei Fiorin van! Sötét lépcsőház, girbegurba lépcsők, keskeny előszoba, a nappali sem világos – de mégis a Campón lüktető életbe lépsz ki a házból: nyüzsgés, zene, hömpölygő tömeg, a kávéházak teraszán üldögélő emberek. Nincs kedvük elköltözni innen, még egy nagyobb, világosabb lakásba sem, és én ezt megértem.

Francesca fotós, nagyon örül az ajándékba hozott Budapest-fotóalbumnak. Ő sem változott, szerinte én sem, csak a gyerekek nőttek fel úgy, hogy meg sem ismernénk őket. Nagyon kedvesek. Tommasót is érdekli a dolog, ő is sok mindenre emlékszik a játékaikból, az óvodából, például a magyar téliszalámira is, amit nálunk evett.


Campo dei Fiori – flickr/wenzday01

A Campo dei Fioriról, még egyszer

Az éttermek, a virágosok, a pék, a könyvesbolt, a rövidáru-bolt, a teret körülvevő üzletek állandóak. De a sarkon, egy adott helyen, három nyitott pulton naponta változó a kínálat. Ruhák, fehérnemű, bizsu, üvegékszer – színvonalas, minőségi áru. Egy-egy pultnál, mint megfigyeltem, hárman váltják egymást. Egyik nap bizsu, másnap ruha, harmadnap fehérnemű kapható ugyanannál a pultnál.(Egy sarokkal arrébb, a Via Baullarin van három olyan pult, ahol inkább bóvli van, Porta Portese-szerű minőség, azaz turkáló, filléres apróságok – köztük műszaki cikkek, például egér, laptophoz kisegér, fehérnemű, zoknik, pulóverek, cipők, minden, de ott többen váltják egymást, tehát nagyobb a változatosság.) A mediterrán hagyományok és a klíma miatt a nyitott pultnál árusítás állandó szekciója a kereskedelemnek (nem tudom, mekkora). Nem „ciki” ilyen helyen (is) vásárolni, nem a „józsefvárosi piac”. Nekem azért teszik nagyon, mert a kereskedelemnek ez a formája valamit még őriz a személyes kapcsolatból: köszönnek, ismerősként üdvözölnek. Az alkalmazott már többnyire színes bőrű, de mindig ott van az olasz tulajdonos is. Amikor harmadszor veszek valami apróságot ugyanannál az árusnál (sálat, karkötőt), tíz euró lenne, rámosolygok és megkérdezem: és nekem mennyi? Nekem – nyolc. Tudom, hogy a többször visszatérő vevőnek tradicionálisan árengedmény jár. Mindenekelőtt a tradíció szabályozza a kereskedelemnek ezt a szeletét. És a dolog képvisel egy bizonyos kereskedelmi színvonalat: van tükör, fel lehet próbálni például a cipőt, a kalapot, és később vissza lehet cserélni, ha mégis más méretet vagy színt akarsz. Sőt, a változó pultoknál már olyan árus is van, akinél kártyával lehet fizetni. Nagyon rugalmasak.

Színpompás a virágkínálat. A két virágárus egész nap nyitva van, vasárnap is. A zöldségeseknél sok helybeli háziasszony is vásárol, de még több, talán a réginél is több a főleg turisták számára árut kínáló pult: kisebb-nagyobb üvegekben limoncello (citromhéj-likőr), olívaolaj, tészták, paszták, krémek, mártások (kóstolót is adnak), fűszerek (gyönyörűen felépített halmokban, tornyokban), sajtok. Mindenféle gyümölcs kapható, a déligyümölcsök és a télen mindenütt megszokottak mellett például eper, málna is mindig van (persze drágán.) A zöldségekből minden standon folyamatosan vagdosnak egy vegyes salátának való keveréket (insalata mista), és egy másikat, egy főznivalót (a zöldséglevesnek, minestronénak valót). Persze a szupermarketben is lehet kapni öt-hatfélét a kész, tépett salátakeverékből (ebben tér el az itteni Despar a hazai Sparoktól, ahol jó, ha egyet-kettőt), és minestronéból, zöldségköretből is van sokféle készültségi fokú, szárított, mélyhűtött, teljesen kész stb. De ha valaki  a frissre esküszik, vagy egy-egy zöldséges saját arányait részesíti előnyben, akkor kijöhet a piacra vásárolni. És tényleg eltérnek egymástól a keverékek! Az egyik zöldséges mindig tesz a minestronéba hüvelyest (babot), a másik nem, az egyik salátájában több a kesernyés levél (endívia, cikória, édeskömény), mint a másikéban. A nyitvatartási idő alatt a zöldséges és egy-két családtagja vagy alkalmazottja folyamatosan tépkedi, vagdossa a zöldségeket, így tényleg mindig frisset lehet kapni.

A helyi vevők egy részét valószínűleg elcsábították a szupermarketek, olcsóbbak is, másrészt késő estig és vasárnap is nyitva vannak. (A Campón csak kettőig van piac, hétköznap és szombaton, vasárnap csak a virágosok vannak nyitva.) Meglepően sok van belőlük a belvárosban. Az utcáról kicsinek látszanak, azután ha bemész, látod, hogy belül van még egy helyiség, abból nyílik még egy meg még egy, és így tovább. Így oldják meg, hogy a belvárosban is, ahol nincsenek nagy szabad terek, legyenek szupermarketek. De van, aki a saját zöldségesének a keverékéhez, arányaihoz ragaszkodik. És a piacon ott a rengeteg turista! Az sem kínos, ha valaki csak egy banánt vagy egy adag, egyszerre megehető, apróra vágott gyümölcssalátát akar venni, akkor is kedvesek vele. Nem fordul elő az, ami itthon naponta, hogy nem tudnak nagy pénzből visszaadni, vagy hogy elutasítóak, ha keveset vásárolsz. Nem, itt a kereskedő van a vásárlóért, és nem fordítva. Ha olyan árut keresek a zöldségesemnél, ami pont nála, pont ma, véletlenül nincs, akkor ő rohan el, hogy idehozza nekem a szomszédtól, azonnal.


Campo dei Fiori – flickr/databhy

A Campón mindig jó a hangulat, sok ember sétál fel-alá, délután is, akkor is, amikor már nincs piac. Vasárnap egy- és kettő között térzene van. Minden este, akár hétköznap van, akár vasárnap, ugyanaz a tömeg, kellemes zaj és nyüzsgés, Giordano Bruno szobra alatt esznek, beszélgetnek, néha énekelnek, zenélnek. Néha „csepűrágók” is próbálkoznak azzal, hogy magukra vonják a figyelmet. Este, és különösen hétvégén ez a fiatalok fő randevúzó helye. A kávéházak teraszain sokan üldögélnek (a klíma ezt november végén is lehetővé teszi). Éjfélkor éppen úgy zajlik itt az élet, mint délután.

A könyvesbolt, a Fahrenheit is késő estig (talán éjfélig) nyitva van (délelőtt később nyit ki, mint az élelmiszerárusok).

Hétköznap, minden áldott nap, amikor a zöldségesek bezárnak és elpakolnak, jönnek az önkormányzat locsolóautói, és elkezdenek takarítani. Nem marad a téren salátalevél, elhullott gyümölcs. Az esti, éjszakai élet már tiszta területen kezdődik (a pizzeriákban, éttermekben, bárokban és teraszaikon persze folyamatosan zajlik.)

Amióta itt vagyunk, azóta is történt változás a téren. A mészáros helyén ki van írva, hogy egy szomszédos utcába költözött. Ez történhetett a többi halassal (már csak egy van kint, a téren) és a baromfiárussal is. Nagyon közel vannak, a környező utcákban. Eddig is megoldották a hűtést valahogy, hűtőpultból árultak, a halat például jég közül, de azért így, egy csempézett üzlethelyiségben mégis gusztusosabb. Persze effajta árut is kapsz a szupermarketben: tisztított, szeletelt, adagolt, szépen csomagolt húst és halat, ezért könnyű itt főzni. De ha valaki ragaszkodik ahhoz, hogy rámutathasson, melyik szeletet kéri, vagy ahhoz a tudathoz, hogy a hal tegnap még a tengerben úszott, akkor itt, a Campón, vagy közvetlen közelében azt is megkapja.

Este koncert: egy lengyel páros négykezeseket zongorázik: Brahms, Ligeti, Dvořak. Jó ez az együttműködés a Lengyel Kulturális Intézettel: helyszínt, alkalmat, lehetőséget kértek és kaptak a fellépésre.


Casa di Dante – a szerző felvétele

Zsidó Múzeum

Mialatt J. elmegy a „vasárnapi miséjére”, a Dante-olvasásra a Casa di Dantéba, mi ketten Ágival elmegyünk a Zsidó Múzeumba (annak megfelelően, hogy korábban elhatároztuk, hogy ezentúl vasárnap nem megyünk messzire). Nagyon sokan vannak, olasz iskolás csoportok is, turisták is. Tízpercenként indulnak csoportok, olasz és angol nyelvű idegenvezetéssel. Sokkal jobban van megszervezve, mint otthon: megmutatják az egész zsinagógát, a múzeumot azután nézheted egyedül. Van lent külön egy szefárd zsinagóga, az egésznek a nagy része, a zsinagóga maga azonban nem szefárd és nem askenázi, hanem „római”, azaz a szétválás előtti. A guide-unk elmondja a római zsidóság egész, több mint kétezer éves történetét, nagyon érdekes. Nemcsak mi, akik a zsidó kulturális szervezetek sokféleségéhez, egyfajta kulturális pezsgéshez, nyitottsághoz vagyunk szokva otthon (sőt, az egész, a rendszerváltás utáni Kelet-Európában, lásd a szarvasi tábor intézményét), hanem az amerikaiak is (egy angol nyelvű csoporthoz csatlakoztunk) nagyon csodálkoznak azon, hogy a római zsidóság ma is ortodox. Megkérdezik: szekularizált zsidó kulturális élet nincs? „Olaszországban minden lehetséges”, informálisan, mondja az idegenvezető – ez az általánosítható mondás nagy sikert arat.

Nyilván úgy érti, hogy az nem számít zsidónak, aki „reformzsidó”, vagy aki nem vallásos, de kulturális identitásként kötődik a zsidósághoz, csak az, aki ortodox. És így számolva tényleg nagyon kevesen vannak: Rómában 13 500-an, és csak ilyen, körülbelül tízezres nagyságrendben van zsidó közösség ma Milanóban, Velencében és Firenzében is. Máshol Itáliában nincs számottevő közösség.

A zsinagóga maga elég szép, de nem különös, mert új – tehát olyasmi, mint a Dohány utcai: a szerkezete egy keresztény temploméra hasonlít, a stílusa eklektikus. Ezen belül nekem a szecessziós részletek tetszenek, különösen az üvegablakok.

A múzeum viszont nagyon érdekes, nagyon rokonszenves, tetszik nekünk: nemcsak kegytárgyak vannak benne, hanem rendes történelmi múzeum, a különböző korszakokról. Látható például egy teremben a holokauszt korszaka is, a faji törvények újságkivágásai, plakátok, ilyesmi. Sőt, a mai korszakról is van egy terem: a libanoni zsidókról, akik 1967-ben kerültek ide, mintegy négyezren.

Megint a piacon, egy másikon

Kimegyünk Ágival az én kedvenc piacomra, amely a Porta San Giovanninál, a San Giovanni in Laterano székesegyház mellett (a Via Sanión) van, mert Áginak nincs gumicsizmája. Korábban körülnéztem: itt, a közeli utcában, a Via Giubbonarin 30 euró körül lehet kapni, (egy másik üzletben 50), akkor ott 20 lesz, mondom; egy kis tapasztalattal kiszámítható az árarány (és ez azt is jelenti, hogy az egész rendszer áttekinthető, megbízható). És tényleg, annyiért veszünk neki egy szürke kockásat. Különböző színűek, kockásak, virágosak, törökmintásak vannak idén.

A piac változatlan, a beosztása is. Három sorban vannak az állandó árusok pultjai, itt, ezen a piacon a legnagyobb a választék szép bőrholmiból, cipőből, táskából, bőrkabátból, kesztyűből. És ruhák, pulóverek, fehérnemű, apróságok (illatszer, papíráru, bizsu). Ez mind új áru, hátul van a használt, a csipkétől a függönyig és az „antikvitásig” minden. Nekem tetszik a stílus: ha alkudni nem is lehet, azért kicsit keleties a hangulat. Megszólít az árus, megmutatja, hogyan kell viselni a darabot, szót váltunk vele, nem személytelen a dolog. Kötött ruhákat veszünk Áginak, csinosakat. Újra divatos lesz a ruha az örök szoknya-póló, nadrág-pulóver és a kosztüm-korszak után? Sok a kötött holmi, kevesebb a szövet, úgy látom, erre mozdul a divat.  A szokásos pulóverek, kardigánok mellett kötött ruhák, kötényruhák, maxi kardigánok, pelerinek vannak, nagy választékban, de kevesebb a kelméből szabott blézer, kosztüm, ruha.


Piazza Farnese – flickr/medved

A Piazza Farnese sarki patikában a patikus megismer, nagyon kedves. Régen sokat jártam a patikába, amíg csecsemőnk volt. Bébiételeket, kisgyereknek való fürdetőszert, krémet, tápszert (sőt játékot is) lehet ott kapni. Itt is az állandóság az érdekes. Ugyanaz a család (apa, anya és a fiuk) dolgozik ott évtizedek óta (azt nem tudom, hogy tulajdonosok-e). Négy évig jártunk oda. Amikor később, rövidebb időre kijöttünk, mondták, hogy a patikus meghalt. De a signora, az özvegy még ott dolgozott, a fiával együtt. Most az egykori fiú az ősz patikus, és meséli, hogy édesanyja már nem dolgozik, otthon az ő fiaival foglalkozik. Persze fiatal alkalmazott hölgyek is vannak.

A Café Farnesében ismerősként üdvözöl Carlo, aki másfél évtizeddel ezelőtt azt is tudta, hogy kakaószórással kérem a capuccinót. Vagy úgy tesz, mintha megismerne. Ismerősnek tűnök neki, ezért az ismerősnek járó kedvességgel köszön, hogylétemről kérdez stb.


Még egy kicsi múzeum

A Palazzo Braschiba megyünk, a Piazza Navona egyik oldalán lévő téren (St. Pantaleo) van.

Szép későbarokk-rokokó stílusú palota, 1780-ban épült. Itt is, mint szemben, a Corso Vittorio Emanuele másik oldalán, a Museo Barraccóban maga a palota szebb, mint a benne lévő gyűjtemény. Szép a nagy fogadóterem és a mennyezetek, szépek a kisebb termek és gyönyörű a lépcsőház. Ma az újkori Róma múzeuma van benne. Intarziás bútorok, korabeli kosztümbe öltöztetett viaszfigurák, tükrök, az újkori Rómát ábrázoló tájképek.

Aktuális kiállítás is van: Elliott Erwitt fotókiállítása. Ez sokkal jobban tetszik. A Magnum egyik tagja volt, Robert Capa mellett. Sok időt töltött Rómában. Ironikus stílusú, szigorúan fekete-fehér fotóin Róma mindennapjait örökítette meg, a hatvanas évektől máig. A látásmódja olyan, mint Capáé, akit nagyon szeretünk. A groteszket hozza ki a kicsi és nagy, a mindennapi és a fennkölt együtteséből: egy macska vagy egy éppen grimaszt vágó arc, egy fintor egy fenséges rom mellett (pl. egy macska a fekvő szilént ábrázoló szobor mellett).


Karácsonyi kirakodóvásár

A Piazza Navonán elkezdődött a Mikulástól Vízkeresztig tartó, szokásos parádé. Kirakodóvásár játékokból, bábukból, ajándéknak való kézműves cikkekből, édességekből. És lehet enni-inni: van lacipecsenye, italok, forralt bor. Bábosok, gólyalábon járók, bohócok szórakoztatják a felfordulás miatt amúgy is feldobott gyerekeket. A Vörösmarty téri vásár nagyban, kellemesebb klímában és sokkal nagyobb választékkal. Az őrületes giccsparádé mellett sok igényes kézműves termék, szellemes játék is van. Minden kisgyerekes család többször is kisétál ide ebben az időszakban, találkozik az ismerőseivel. Nemcsak turistákkal van tele a tér, hanem olasz családokkal is. Jó a hangulat.

Egy hónapig tart ez. Olaszországban a vízkeresztet, január 6-át is megünneplik. A „Befana”, a jó tündér (aki azonban úgy néz ki, mint egy seprűn lovagoló boszorkány) január 6-án  ajándékot hoz a gyerekeknek. A gyerekek Vízkeresztkor is kapnak több kisebb ajándékot, édességet, játékot a szülőktől és a nagyszülőktől. De az is igaz, hogy itt nem szokás nagyon drága karácsonyi ajándékokat adni. A felnőttek, rokonok, barátok egymásnak sokszor csak egy kuglófot, pandorót (egyszerű) vagy panettonét (gyümölcsös, marcipános, csokis stb.) ajándékoznak. A kuglóf itt a szokásos karácsonyi sütemény, nem a beigli. Készen kapható minden élelmiszerüzletben, cukrászdában, kávéházban.


La Befana – flickr/Simone Zucchelli

Könyvtárban

Tisztelettel adózunk Szabó Ervin emlékének. Itt ugyanis nincs feltalálva az a fajta közkönyvtár, amelyikbe bárki beülhet, sőt kölcsönözhet is. Nincs hová beülni az egyetemi campuson, ha van egy-két óra holt időd, és nem kölcsönözhetsz könyvet, csak ha igazolod, hogy szakdolgozatot írsz. Külön-külön papírral kell igazolni az egyetemi, a kari és az intézeti könyvtárban vagy ez utóbbit, vagy azt, hogy a diplomáciai testülethez van közöd, és ezért van jogod kölcsönözni.

Ehhez képest kellemes meglepetésként ér a Treccani Alapítvány épülete, közel hozzánk, a Largo di Torre Argentinán. Gyönyörű épület, neoreneszánsz palota. Nem monumentális, sőt intim terek is vannak benne. Itt-ott felbukkan egy terasz, egy télikert, másrészt egy konferenciaterem, multimédiával felszerelve. És irodák is. És főleg: egy gyönyörű könyvtár, a polcok köröskörül valódi fából. Bárki bemehet az utcáról, és személyi igazolványa letétbe helyezése után ingyen olvashat, online keresgélhet, sőt kifotózhat képeket a könyvekből! Azért azt nem lehet mondani, hogy mégis fel van találva a közkönyvtár, mert fénymásolni és kölcsönözni nem lehet, és különben is – ez egy magánalapítvány.  Enciklopédiákat szerkeszt és ad ki, mindenről. A Dantéról szóló például nyolc kötetből áll. Az Enciclopedia del cinemát lapozgatom. Hat vaskos kötet, nagyigényű filmlexikon! A rendezők és a színészek életművét összefoglaló szócikkek éppúgy vannak benne, mint a műfajokat, formanyelvi elemeket, fogalmakat tárgyalók. 2003–2004-ből valók az utolsó kötetek. A kelet-európaiakat összefoglaló szócikkekbe nézek bele. Nagyon korrektek, tárgyszerűek, szakszerűek, célra törőek, lényeglátóak.  Ez az a hely, ahol egy kis holt időt is el lehet tölteni, de a belvárosban van, nem a campuson. Szerencsére kevesen tudnak róla, (úgy látom, főleg az idősebbek), azért ilyen hangulatos. Nekem nagyon tetszik.

Elkísérem Ágit az Angelica könyvtárba, a Piazza Navona fölső sarkához közeli Sant’ Agostino-térre. Szép, régi épület, valószínűleg az egyház által alapított könyvtár. Nagyon magas, a plafonig könyvvel teli. Csupa faburkolat. Itt olvasni bárkinek lehet, kölcsönözni azonban csak azért tudunk egy könyvet a kereszténység történetéről, mert Éva adott egy igazolást, hogy a „dottoressának” köze van a magyar diplomáciai testülethez. Azért ez sem a nyilvános közkönyvtár esete…

Nagyon hangulatos a Piazza dell’Orologión lévő Casa della Letteratura könyvtára. Az intézmény a Petőfi Irodalmi Múzeum megfelelője, az irodalom kutatására és népszerűsítésére hivatott intézmény, és könyvbemutatókat, konferenciákat szervez, kiállításokat rendez. Ez az intézet szervezte októberben a rendszerváltás huszadik évfordulójára emlékező konferenciát, melyre Bereményi Gézát is meghívták. Könyvtárába bárki bemehet, olvashatja a szabadpolcon lévő könyveket, enciklopédiákat, folyóiratokat. Az irodalom (az olasz és a világirodalom) mellett a társművészetek is képviselve vannak, megtalálhatók a zene, a színház, a képzőművészet, a film fontos kézikönyvei is. Mivel közel van a Corso Vittorio Emanueléhez, sok fiatal, sok egyetemista jár oda. A holt időnek a városközpontban való eltöltésére, az egymással való találkozásra kiválóan alkalmas hely, de könyvet kölcsönözni itt sem lehet. Narancsfákkal teli hangulatos udvarában beszélgetnek, cigarettáznak a fiatalok (az utóbbit a könyvtárban természetesen nem tehetik). Télen is van narancs a fán. Nem ehető, úgynevezett keserű narancs, de nagyon hangulatos színfolt a városban. Bikácsy Gergely „Narancskönyvtárként” említi ezt az épületet „Saját Róma” című könyvében.


casadelleletterature.it

November 27-28-29: Filmszemle a Római Magyar Akadémián!

Újabb magyar filmek vetítése, olasz felirattal. A Cinema Treviben lett volna, de ott valami technikai nehézség támadt. P-ék hősiesen vállalták a technikai lebonyolítást. Csütörtök este Delta (Mundruczó Kornél), másnap Intim fejlövések (Szajki Péter), Nem vagyok a barátod (Pálfi György), Overnight (Török Ferenc), erre a programra jönnek ki a Katapult Filmstúdió képviselői, erre mindjárt kitérek. Szombaton Nincs kegyelem (Ragályi Elemér), Lányok (Faur Anna), Iszka utazása (Bollók Csaba) – azaz eddig a mélységesen kétségbeesett világképről tanúskodó, depresszív filmek. Az utolsó napon, vasárnap a feloldás: a vígjátékok, a Pánik (Till Attila), A nyomozó (Gigor Attila), Valami Amerika 2. (Herendi Gábor). Jó, hogy újranézhettem a filmeket!

A Deltán elég sokan vannak, és több olasz ismerősöm mondja, hogy milyen szép film, és általában is, milyen erősek a magyar filmek vizuális (operatőri) szempontból. A többi film nem vonz ennyi nézőt.

A program ötlete kiváló. Általában két nagyobb filmprogram van itt, az Akadémián egy akadémiai évben, egy ősszel, egy tavasszal. Az előbbi a klasszikus magyar filmmel kapcsolatos (legutóbb például Gaál István-sorozat volt), az utóbbi az újabb (három-négy éven belüli) magyar filmmel. Az olasz feliratokat általában ráteszik a DVD-re, de ha kis létszámú közönségre számítanak, akkor nem mindig. Egy perugiai cég csinálja a feliratokat, sokszor angolból. Most ennek a cégnek a képviselője van itt. Kivetíti a feliratokat. Valamelyest követnie kell időben a szöveget, nehéz lehet neki, mert nem mindet ő csinálta és nem ért magyarul. Érzékelem, hogy mennyi minden sikkad el az információkból, a nyelvi árnyalatokból (például a tegezés-magázás, ha angolból készül a felirat).

Péntek este beszélgetés a Katapult Filmstúdió képviseletében jelen lévő A. Ivánnal, a producerrel és Török Ferenc rendezővel. Ennek a filmstúdiónak a magva Simó Sándor volt osztálya. Szerencsére megindul a beszélgetés, mert Ági ügyesen elkezd kérdezni. Ezután én is föltehetek néhány kérdést, mintegy a közönség soraiból, hogy elhangozhassanak a rendezőnevek és a filmcímek, és a mester, Simó Sándor neve, jelentősége.

Ezzel a csapattal másnap kávézni megyünk. Vasárnap délelőtt kisétálunk a Sant’ Eustachióba. Nem tudhatjuk eldönteni a világnak azt az ősi nagy dilemmáját, hogy ott jobb-e a kávé, vagy a Tazza d’Oróban, mert az utóbbi vasárnap zárva van. Mind a két kávéház a Pantheon közelében van. Erről a „problémáról” azonban mindenki hallott, aki valaha fellapozott egy Róma-útikönyvet. Remek pr-ötlet!

Megnézzük Ivánékkal újra a Pantheont is, és a Santa Maria Sopra Minervát, ami az egyetlen gótikus katedrális Rómában.

Levetítik a Moszkva teret. Kéthetenként, csütörtökön filmklub van, újabb magyar filmekből. Van egy csoport, ők alkotják a közönség magvát, és rendszeresen eljárnak magyar filmeket nézni. Ezt a filmet is jó újranézni.


Esték az Akadémián

Egy nemzetközi műemlékvédelmi társaság estjét rendezik meg az Akadémián, főleg angolul. Egy magyar műtárgy-restaurátorról emlékeznek meg. Az országimázs szempontjából remek dolog! Az az ázsiai vagy amerikai, aki talán eddig nem is hallott Magyarországról, megfordul itt, ebben a szép palotában, és szakmai dolgokról hall angolul – így is lehet jó hírünket kelteni a világban, nemcsak a gulyás-csárdás-Puskás szentháromságban.  Ez Ági gondolata, nagyon tetszik nekem.

Elmegyünk egy kerekasztal-beszélgetésre a Lengyel Kulturális Intézetbe. Ez is jó dolog: több kelet-európai ország képviselője arról beszél, milyen az italianisztika és az olasztanítás helyzete náluk. Éva tart előadást a magyar italianisztikáról.

Egy román zongorista hölgy estje. Cesare Franck, Chopin, Bartók. Amikor odamegyek gratulálni, és mondom, hogy nekem, a magyarnak tetszett, ahogyan Bartókot játszotta, a nyakamba ugrik örömében.

Happy end. Vagy mégse?

Ági dolgozik. Már otthon gondolt arra, hogy szívesen lenne baby-sitter. Nagyon szeret gyerekekkel foglalkozni. Nem elsősorban nyelvgyakorlás lenne ez, mert főleg a magyar anyák keresnek magyar lányokat, én is így voltam ezzel 15-16 évvel ezelőtt. De nagyon jó ötletnek tartom. Élettapasztalatnak, nyelvgyakorlásnak, személyiségfejlesztésnek, kis külön pénzkeresetnek egyaránt jó lesz. Sikerült ilyen lehetőséget találnunk. A magyar óvodából ismerünk egy háromgyerekes családot, ahol hetente kétszer segítségre van szükség.

Ági rendszeresen dolgozik, sokat olvas, járunk múzeumba, várost nézni, sokféle programja van. Mégis nyugtalan, mert bizonytalannak látja a tanulmányai folytatásának ügyét. Azt látom rajta, hogy ennyi héten át demoralizáló már ez a helyzet, még egy ilyen ambiciózus, érdeklődő diák számára is. Még mindig nem tudja, miből vizsgázhat majd, mit kezdjen olvasni, tanulni. Pedig az órák, az előadások jók! Csak a bürokrácia, a lassúság szörnyű és a bizonytalanság elviselhetetlen.

Lehet, hogy nem is olyan jó koncepció ez az „átjárhatóság”, a „bolognai folyamat”? Nyilvánvalóan csak ürügy, hogy az a kérdés, 25, 27 vagy 30 óra ér-e egy kreditet. Az igazi probléma az, hogy az egyetemek ragaszkodnak az önállóságukhoz. Ahhoz, hogy ők mondják meg, náluk mi mivel egyenértékű, mi után következik, mi mennyit ér, mit hány órában kell tanulni stb. Ez a törekvés kibékíthetetlen konfliktusban van az átjárhatósággal, az integrációval.

Egy pillanatra úgy tűnt, hogy meg fog oldódni az egyetemi ügy. A szakfelelős mai fogadóórájára kell Áginak bemennie, hogy megtudja, mi a kreditátszámítási eljárás eredménye. Hurrá! Az ELTE összes kreditjét elfogadják! A magyar történelmet ugyebár lehet a kelet-európai történelem részének tekinteni, azaz az ELTE-n a magyar történelemről elvégzett órát a kelet-európai történelmi kurzus részeként elfogadni! Ezzel lehetővé vált, hogy Ági másodéves órákat vegyen fel (pl. Anna Foáét is, a Bizáncról szólót), és kijelölték számára a tutort. Csak egy tanár tudhat ugyanis segíteni abban, hogy megmondja végre, miből vizsgázhat a gyerek, és miből nem. Nemcsak a külföldieknek, a hazaiaknak is tutorra van szükségük ehhez a tanulmányi ügyhöz, mert a rendszer szörnyen bonyolult. Nincs tárgyfelvétel. Az órára járás és a vizsgázás két, egymástól teljesen elszakított dolog. Járhatsz ide vagy oda, de kreditet csak akkor kapsz, ha vizsgázol belőle. A szemeszteren belüli egyik óra október végéig tart, a másik novemberben kezdődik – akkor is januárban, februárban kell vizsgázni belőle.

December 8-án ünnep van, elmarad a tutor fogadóórája. Azért kell majd előbb hazajönnünk Calabriából (a december 12–14-i hétvégén Calabriában jártunk), hogy december 15-én megtudjuk: megint van egy kis bonyodalom. Szegény Ági azért vette fel például a Bizáncról szóló órát (magas követelményekkel jár, már elolvasott egy vaskos szakkönyvet olaszul), mert az kezdődött novemberben. Mégsem kaphat rá kreditet, mert az egy másik kar órája! Két bölcsészkar van: mindkettőn van történelem szak, italianisztika szak, és vallástörténet is. Minek ez az ismétlődés? Minden kétszer van, kétszer van, és nem fogadják el egymás óráit! (Nyilván hatalmi harcok vannak a háttérben, valaha egy bölcsészkar volt, majd kettévált.) A Sapienza karai között sincs átjárhatóság! Érdekes, én sohasem csináltam problémát abból, hogy fölvette az órámat egy másik kar vagy egy másik egyetem hallgatója, és a másik intézmény is elfogadta mindig a nálam felvett, sikeres vizsgával végződő kurzust.

Szívesen tanul a gyerek, az óra jó, és az is remek, hogy olvassa, tanulja az anyagot – de akkor már kreditet kapni és vizsgázni is szeretne belőle, érthető módon. Nem lehet, az a másik karon meghirdetett óra! És miért nem mondta eddig senki, hogy figyelembe kell venni azt is, melyik kar hirdeti meg az adott órát? És ez csak december közepén derül ki, hiába jártunk eddig mindenkinek a nyakára! Két másik kurzussal is ez a helyzet, nem vizsgázhat belőlük. De az egyik történelemórát tartó tanár (történelem nem-történelem szakosok, történetesen filmszakosok számára) hajlandó levizsgáztatni Ágit és egy másik külföldit. Ez is paradox: éppen egy történelemszakos gyerekről van szó! A nem-szakos történelemóra -- rendben van, sőt, csak az van rendben. Mit lehet biztosan tudni decemberben, a karácsonyi szünet előtti utolsó héten arról, hogy mit tanuljon, miből készüljön, miből fog vizsgázni januárban?  Semmit.


Montecchio – flickr/Skiwalker

Olajszüret

December 8. Itt állami ünnep is, nemcsak egyházi, a Szeplőtelen Fogantatás napja. Sőt, mivel keddre esik, „ponte” (híd) van, négynapos ünnep. Ági és én kirándulni megyünk P-ékkal, a kis furgonnal. Az olajbogyó-szüret ideje van. Rómától északra, nagyjából Viterbo magasságába, Montecchióba megyünk. (Ez már Umbria tartományhoz tartozik.) Itt van egy ház, amelyik kis néprajzi múzeumként bemutatja az olajszüretet, az olivaolaj készítésének fázisait, az ehhez szükséges tárgyakat, másrészt olajat, olajbogyóból készült krémeket és bort árusítanak. Ez utóbbiakat meg is lehet kóstolni. Nagyon hangulatos: igazi tűzön kenyeret pirítanak, azon kínálják az olajat és a zöld és fekete olajbogyóból készült pasztákat, és hozzá a bort.

Jó kirándulás! Onnan nem egyenesen hazajövünk, hanem elmegyünk Bagnioregióba, Szent Bonaventura szülővárosába (Lazio tartomány). Kisváros, amelyet egy földrengés választott el egy másiktól, Civitától. Most egy lélegzetelállító függőhíd-szerűség köti össze őket (nem szó szerint híd, inkább felüljáró). Átmegyünk gyalog. Cività még szebb kis ékszerdoboz. Keskeny utcák, váratlan kiszögellések, középkori és reneszánsz maradványokkal, egy dómmal, sok virággal. Nagyon hangulatos.