V. Calabriai utazás

2009. december 12-14.

December közepén egy hosszú hétvégét Calabriában töltöttünk.


Calabriai látkép

A Rubbettino Könyvkiadó és Alapítvány hívta meg erre a hosszú hétvégére J-t mint a Rubbettino Magyar Barátai Társaságának elnökét (Ágival és velem együtt), és a ferrarai Rubbettino-kör elnökét, Adrianót feleségével, Gabriellával, abból az alkalomból, hogy megalakult a társaság új baráti köre Geracéban, Délkelet-Calabriában. A kiadó sok, viszonylag szűk kör érdeklődésére számot tartó könyvet ad ki, kelet-európai témák, magyar irodalom olaszra fordítva, irodalom, filozófia stb. (többek között a Magyar Dantisztikai Füzeteket is), de nyilván nem ezekből él, hanem abból, hogy sok, szélesebb közönség igényeit kielégítő tankönyvet, naptárat, egyebet is kiad. Az alapítvány vezetője, doktor Marra nagyon nagy tisztelője J-nek (és biztosan a ferrarai kollégának is), és vendégül akarta látni egy hosszú hétvégére. Az hiszem, a többi csak ürügy volt. Béreltek egy furgont, maga Marra vezette. Gyönyörű helyekre vitt el és pazar vendéglátásban részesített bennünket. Nagy élmény volt ez a pár nap.

Calabria tartomány az olasz csizma orra. Ott találkozik a Tirrén-tenger és a Jón-tenger. A tartomány magába foglalja mindkét tenger partjának hosszú szakaszát, és a nagy hegyvidéki területet is. Pénteken vonattal mentünk Rómából Lamezia Termébe. (Ami nem volt izgalommentes, mert Rómában a pénteken szokásos sztrájk volt, alig volt tömegközlekedés, csak néhány buszjáratot tartanak fenn ilyenkor, ezért a taxik is dugóba kerülnek. P. vitt ki minket kocsival a Terminibe. Szerencsére csak visszafelé került dugóba, mint később elmondta, így nem késtük le a vonatot.)

A vonatozást tanácsolták, mert a repülőút nem lett volna sokkal rövidebb (transzfer oda-vissza, sorbaállás a repülőtéren). Így viszont végig láthattuk azt a gyönyörű utat, amelyet a vonat megtett, végig a tengerparton, Nápoly és Salerno érintésével. Lamezia maga nem különösebben érdekes hely, csak Dél-Olaszország egyik nagy közlekedési csomópontja, mind a vasúti, mind a tengeri, mind a légiközlekedésé. Ott várt minket Marra, megérkezett a Tassi-házaspár is. Megvacsoráztunk a szálloda éttermében, utána kisétáltunk a tengerpartra.

Szép pillanatok

Másnap, szombaton reggel átmentünk Palmiba. Délelőtt J. és Adriano tartott egy-egy órát a gimnáziumban, Dantéról, illetve Hegelről. Ezalatt mi lányok, hárman, sétálni mentünk. Maga a kisváros is lenyűgöző: mindenhonnan a tengert látni, azt hiszed, hogy mindjárt ott vagy, de az útnak nincs vége, csak lejt és tovább kanyarodik, és még mindig a mélykék tenger, a „mare azzurro” a szikrázó napsütésben, és még egy szakasz tárul eléd, és még egy… Nem értünk le közvetlenül a tengerpartra, vissza kellett fordulnunk. A kertekben a fákról narancsok, citromok, mandarinok lógnak, most, decemberben érnek (és van errefelé egy új, divatos gyümölcs, a khaki, és sok a fügefa is, meg sok indiai fügefa is van). Visszafelé, az iskolához közeledve, egy másik utcán jöttünk, és megnéztük – nőkhöz illően – a piacot, ahol saját termésű sajtot, olajbogyót, gyümölcsöt, paradicsomot, fűszernövényt árulnak a helybeliek, és nagyon kedvesek, mindenből adnak kóstolót.


Indiai füge

Az utcán Gabriella észrevett egy házat, ahol már fel volt állítva a „presepe”, vagy „presepio”, azaz a jászol. Luca napja volt, december 13-a. Ekkor kezdik készíteni a jászlat, 24-ére kell elkészülnie. Sokan otthon is készítik, de a templomokban is felállítanak ilyet (és például a római Piazza Navonán is). Sőt, azt hallottuk, hogy a karácsonyfa-állítás viszonylag nem régi szokás itt, a jászolépítés elterjedtebb, főleg vidéken. Egy készen vett alapmaketten kis játékfigurákból összerakják a „Jézus születése” jelenetet. Ez azt jelenti, hogy a saját korukra, saját világukra jellemző díszletekkel, ruhákkal, kellékekkel felszerelve mintázzák meg a bibliai szcénát, például az egyikben a kosárban lévő gyümölcsök élethűek, részletesen kidolgozottak, a másikban a bárányok, az állatok, a harmadikban az istállóbelső. Az emberek a saját korukba, a saját terükbe, a saját tárgyaikkal felszerelve képzelik el a jelenetet. Vidékenként kicsit másképp, és azon belül is minden családban egy kicsit másképp. Ezért fontos számukra, hogy megmutathassák másoknak.

Gabriella és Ági bementek az egyik házba, én egy picit lemaradtam, mert a videokamerával vacakoltam. Amikor beléptem, a ház tulajdonosa, egy fogatlan, idős parasztasszony szívélyesen invitálni kezdett, menjek be én is. Amikor meglátta a kamerát, büszkén megmutatta a presepéjét, hogy csinálják róla felvételt, már majdnem készen van. Azután tovább mutogatott mindent a házban, hogy ezt is vegyem föl, meg azt is. A faliórát is! Amikor elárultam, hogy magyarok vagyunk, nagyon meghatódott attól, hogy minket érdekel az ő jászla. A nyakamba ugrott és puszit adott.

Palmi városközpontjától nem messze van a szállodánk. A szállodából a tengerpartra vittek minket ebédelni. Közvetlenül a parton van az épület, benne az étterem, köröskörül a tengertől övezve. Lenyűgöző a látvány. Egyetlen „plánban”, mintegy oldalról látszik balról Szkülla és Kharübdis, jobbról a Lipari-szigetek egyike, Stromboli. Meghatódom. Volt szerencsém kétszer Messinából, Szicíliából (azaz Kharübdis felől) látni a messinai szorost, az olasz „csizma” és Szicília közötti keskeny tengerszorost. E két part között ma is csak a komp biztosít összeköttetést (a tervezett híd csak nem akar felépülni). Szemközt, az ott Calabria, ahol Szkülla van – mutatták akkor. És most módom van egy másik szögből, egy másik partszakaszról egy képben is látni őket, Szkülla felől! Stromboli csak kis, távoli, halvány szürkéskék folt a nagy, ragyogó kékségben. Stromboli szigetén van az azonos nevű vulkán. Megemlékezünk Roberto Rossellini Stromboli című filmjéről, Ingrid Bergmannal.

Az étteremben, amikor elköszönünk, valahogy szóba elegyedünk a tulajdonos szőke feleségével. Ismét egy szép pillanat. Honnan jövünk? Magyarországról. Ez mindig, mindenhol tetszést arat, rokonszenvet vált ki Olaszországban. De most még nagyobbat. A szőke hölgy elárulja, hogy sejtette, mert megértett néhány szót abból, amit egymással váltottunk. Hogyhogy felismerte a nyelvet? Mert ő lengyel (férjhez jött ide). Én is elmondom azt az öt szót, amit tudok lengyelül. „Polak węgier dwa bratanki”, boldogan egymás keblére borulunk.


Stromboli

Délután Reggio Calabriába megyünk. Itt van az a partszakasz, amit d’Annunzio „a világ legszebb kilométerének” nevezett: a tenger, a hegyek, szemben Szicília. Másodszor járunk itt életünkben, de sajnos, most is „felhőbe hanyatlott” a horizont, amellett, hogy kicsit későn érkezünk, már szürkület van. Így ez a szakasz most sem mutatja meg nekünk legragyogóbb arcát.

Itt van, Reggio Calabriában, a város múzeumában az utóbbi évek legszenzációsabb régészeti lelete, a tengerben talált, két fantasztikus, óriási bronzszobor. Mi láttuk őket, mikor utoljára itt voltunk, de Ági akkor nem volt velünk. Nagy csalódás: a múzeum kb. 2011-ig zárva, restaurálás miatt. Ez ki is van írva. Ám most jön a nagy pillanat: Marra megbeszéli az őrrel, hogy ez a magyar kislány történész vagy régész akar lenni, ki tudja, el tud-e jönni majd máskor is ide, engedjék be. (Gabrielláéknak meg is mondja nyíltan: ti, Észak-Olaszországból eljöhettek majd egy-két év múlva. Értük nem szól.) És – mivel Olaszországban minden lehetséges, ahogyan a múltkor, egy római múzeumban hallottuk – beengedik Ágit, egyedül. Szombat késő délután van, különben is zárva van a múzeum évekre – tehát a gyerek beslisszolhat, a biztonsági őr felügyelete mellett. Ott álldogál bent a két derék, embernagyságúnál sokkal magasabb bronzszobor, persze még nem kezdődött el a restauráció.

Reggio Calabria elegáns nagyváros. Az egyik főutcáján sétálunk. Szombat délután van, az üzletek nyitva, shoppingoló, szórakozni igyekvő, hömpölygő tömeg. Beülünk egy kávéházba, találkozni az itteni Rubbettino-összekötővel, no meg megkóstolni a helyi édességeket, fagylaltokat és amarókat, azaz helyi likőröket. Nagyon hangulatos hely. Elered az eső. Semmi baj, átlátszó fóliával védik az utcán lévő teraszt. Kint ülünk az utcán, a teraszon, látjuk, amint kinyitják az ernyőket, mi mégsem ázunk.


digilander.libero.it

Vacsorázni ugyanoda megyünk vissza, Palmiba, ahol ebédeltünk, de a lengyel hölgy most nincs ott. A város polgármestere és más tisztségviselői is odajönnek, hogy találkozzanak a társasággal. Reprezentatív vacsora (azaz csak mi vagyunk az egész étteremben, egy hosszú asztalnál.)

Hogyan fest a reprezentatív vendéglátás Dél-Olaszországban? (A mindennapi étkezésről majd máskor írok.) Az étteremben és a szállodák éttermeiben „csak egy kis halat” ettünk mindannyiszor a négy nap alatt. Azaz: étvágycsinálónak, előételnek egy kis tenger gyümölcseit szervíroztak olajban (kagyló, polip, tintahal, vagy füstölt kardhal-szeletek). Első fogásnak tészta valamilyen hallal. A második fogás: hal sütve vagy rántva, például kardhal, pesce spada (az én kedvencem), vagy másmilyen hal, amit aznap éppen fogtak a tengerben, spighola, vagy csuka, merluzzo, vagy gamberi, rák, vagy nagyobb rák, gamberoni, vagy kagyló, vongole – ezeket variálják. Vagy vegyesen kínálják, vagy választhatsz, hogy melyiket kéred, esetleg egy kis zöldségkörettel (padlizsán, cukkini), vagy anélkül. Utána jönne az édesség vagy a gyümölcs, de abból már általában nem kérünk, nem tudunk többet enni. Ezért kihoznak egy nagy gyümölcsöstálat, amiből mindenki vehet (narancs, mandarin, szőlő, körte, banán), vagy, például ezen az estén, ebben az étteremben többen kérnek egy adag ananászt, vagy sárgadinnyét. A gyümölcs az olaszok étrendjéből nem maradhat el, legalább egyszer, de inkább kétszer naponta esznek gyümölcsöt.

Vacsora után karaoke-bárba mentünk! Azaz sétáltunk egy kicsit a város főterén, és oda is benéztünk, mert a polgármester-helyettes ezt is meg akarta mutatni (no meg maga is énekelni, mulatni akart egy kicsit).

Bizánc nyomában

Másnap, vasárnap nincs hivatalos program. Marra most is elemében van, mint tegnap is: megmutatja nekünk Calabria szépségeit, Ágika érdeklődésére tekintettel különösen a bizánci vonatkozásúakat! Mert sok a történelmi szempontból nevezetes hely errefelé. És vadregényes, gyönyörű a természet is. Most látjuk egy bizonyos szemszögből a két tenger találkozását, az éles szöget, amit bezárnak, tehát a csizma orrát, néhol kanyargunk a kettő között, másrészt a nap nagy részében távolodunk a tengertől, befelé megyünk a szárazföld belsejébe, a hegyek közé. Kopár hegyvidék, lent még minden zöld, (decemberben!), a magasban azonban már nincs növényzet. Calabria Olaszország viszonylag szegény, elmaradott vidéke, ipar alig van, mezőgazdasági termelésre nem alkalmas a kopár, meredek hegyek miatt – de persze ez nem azt jelenti, hogy ne lenne teljesen urbanizált, hogy ne lenne tele luxusszállodákkal (a tengerparton), repülőterekkel, egyetemekkel. Egyáltalán: falu nincsen, csak város van ebben a tartományban is, mit az egész országban. Akár a hegy tetején, akár a völgyben van egy helység, csakis többszintes, emeletes, komfortos házak vannak benne. Az autósztrádák is tökéletesen kiépítettek, működnek a legvadregényesebb, legelhagyatottabb tájon is.

Idézem Ágitól, hogy mi a történelmi jelentősége annak, amit láttunk a bizantológiai túrán:

„Ez a terület a Kelet-Római Birodalomhoz tartozott, az arab hódítások sem szakították le (Szicíliával ellentétben), végül a 10. században hódították meg a normannok és ezután katolizálták csak. Persze jó ideig együtt élt itt a keleti és a nyugati keresztény kultúra. Először Kölni Szent Brúnó kolostorát láttuk, őt is a calabriaiak latinizálására küldte ide a pápa. Utána láttunk egy egyszerű, de nagyon szép kis bizánci templomot. Santuario Montestella volt a legérdekesebb, egy mészkőbarlangba épített kolostor, egy olyan ikon is van benne, ami Istent ábrázolja, pedig a 9. században épült, a képrombolás után! Egyébként rengeteg bizánci szerzetes menekült Itáliába a képrombolás miatt. A mészkőbarlang-kolostor mellett megmaradt egy későbbi normann erőd romja is (csak eléggé benőtte az indiai füge). Utána láttuk II. Ottó német-római császár és a bizánciak csatájának helyszínét is.”

Szépek a váratlanul felbukkanó ikon-, festmény- és falmaradványok. Szép, vadregényes helyek ezek, elég elhagyatottak, de múzeumként működnek, azaz van egy őr és néha néhány (persze főleg német) turista. Hálásak vagyunk a sorsnak, amiért eljutottunk ide, ahová bizonyára nem sok magyar turista jut el, és ha a távolság legyőzhető is, jó kocsi és gyakorlott sofőr nélkül nem lehet bejárni ekkora távolságokat, ilyen magas, meredek hegyeket.

Van egy eldugott hely, Monte Stella, amely állítólag ma is szentélyként működik: az ott élők csendet fogadtak, kivonultak a modern életből, de persze nem teljesen önellátóak, és az internetet sem nélkülözik.


Monte Stella – flickr/marcuscalabresus

(Nekem azért kicsit nehéz is volt ez a nap, fizikailag. Reggeltől sötétedésig kocsiban ültünk, ritkán és csak alig pár percre szálltunk ki, közben egyszer el is tévedtünk, és sok volt a hegymenet.)

Este megérkeztünk Sidernóba. A szállodában Marra úgy tesz, mintha véletlenül belecsöppentünk volna (nyilván tervezve volt) egy nagy, reprezentatív rendezvénybe. Calabria viszonylagos „fejletlensége” miatt (említettem, hogy nincs ipar, sem mezőgazdaság) a turizmus fejlesztését akarják ösztönözni (gyönyörű tengerpart van!). Az ennek érdekében szervezett pályázat díjkiosztó ünnepsége volt aznap este, nagy esemény a város életében, a Rubbettino Kiadó is bemutatkozhatott, reprezentáció, fogadás stb. Utána a helyi polgármester asszony vendégei vagyunk az étteremben. A férje az este érdekes szereplője: rokonszenves, idős ember, részt vett az antifasiszta ellenállásban, és erről mesél sokat.

A kolostorok városa

Hétfőn reggel zuhog az eső, amikor Geracéba érkezünk. A kocsit le kell tenni, nem lehet bemenni vele a városközpontba. Marra telefonál valakinek, hogy azonnal hozzanak ide, a parkolóba ernyőket a vendégeknek, hiszen esik! El vagyunk kényeztetve.

Idézet Ágitól: „Hétfőn Gerace városát néztük meg. A 8. században az arab portyázók miatt a partmenti településekből befelé, a hegyvidékre menekültek az emberek, így a Locriból menekülők alapították Geracét. A katedrálisa nagyon nagy a városka mindenkori méretéhez és lakosságához képest is, mert a politikai jelentősége ehhez képest számottevő volt. A 980-as években megjöttek a normann hódítók, erkölcsileg a pápa latinizálási küldetésével felvértezve, és többek között ezt a katedrálist is átalakították latin kereszt alakúvá. De emellett a szász építészet hatása is látszik, hiszen az apszis és a mellékhajók oltárai között nincs átjárás. Mindezt nem útikönyvekből tudtam meg, hanem egy helyi ismerős ismerősétől, aki művészettörténész és Bizánc-szakértő, nagyon jól tud görögül, Görögországban kutatta a keresztes hadjáratok latin államaiban kifejtett ferences tevékenységet.”

Nekem Geracéban az a tér tetszett legjobban, ahol egyetlen téren három templommaradvány van, három különböző korból, egyikük a ferences templom, amelyikben nagy az ellentmondás az apszis díszessége és a főhajó egyszerűsége között.


Gerace – flickr/lipeamie

És nagyon szimpatikus volt Attilio, a Bizánc-szakértő, akit Ági említ. Művészettörténész, középiskolai tanár, aki szabadságot vett ki erre a napra, hogy nekünk megmutassa a város nevezetességeit. Együtt ebédelünk vele és a többiekkel a szállodában, de sajnos, nekünk előbb el kell indulnunk, mert Ágit holnap fogadja a tutora az egyetemen. (A múlt héten ünnep volt, ezért maradt el a fogadóóra, és ezután is ünnepek lesznek – ezért úgy döntünk, hogy nem maradhat ki ez a keddi nap, hanem mi ketten Ágival előbb visszatérünk Rómába.) J-ék maradnak, őrájuk vár még egy nagy kerekasztal-beszélgetés, a Rubbettino fióktársaságának megalapítása, és egy nagy díszvacsora. Ők kedden jönnek vissza Rómába, vonattal.

Ezúttal nem egyetemi abszurd

Nekünk Ágival hétfőn el kell indulnunk, időre, egy vonathoz, Rosarnóba. Attilio visz kocsival a szállodából a pályaudvarra. Semmiség, közel van, mondják. Gyakorlott olvasóim már sejtik, hogy naplóm egyetlen fejezetéből sem maradhat ki egy kis Örkény-egypercesnyi abszurd. Nem fognak csalódni! Tehát állunk a távolsági busz megállójában, időhöz vagyunk kötve. Jön is sok busz. A helyi viszonyok ismerője, a helyi tanárember, Attilio, aki maga is mindennap ingázik Gerace és Rosarno között (igaz, hogy kocsival), nézi a rajtuk lévő feliratot: ez sem az, ez sem az. Más városnevek vannak kiírva rájuk. Mondom: miért nincs kiírva a menetrend? Hogy hánykor, hol, melyik megállóhelyre melyik busz fog beállni? A válasz: mert az interneten megnézi mindenki a menetrendet. (Nem tudom, így van-e, jobbára idős vidéki nénik álldogálnak a megállóban, a fiatalok és internet-közeliek kocsival járnak.) De akkor miért vannak ezek a megtévesztő dolgok kiírva (bizonyos járatok, bizonyos időpontok ugyanis ki vannak írva), kérdem én, a javíthatatlan pragmatikus. Ha nem lenne semmi kiírva, akkor tudnám, hogy máshol kell utánanézni. De így? Summa summarum, ami ki van írva, az véletlenül sem érvényes, ami érvényes, az viszont nincs kiírva. Ezt Attilio is belátja, és hogy le ne késsük a vonatot, elvisz kocsival a pályaudvarig. Biztosan az a busz volt az, amit látott, de nem lehetett tudni, hogy abba az irányba megy-e – így ő. Örkény írja valahol – vagy csak nekem tűnik úgy, hogy írta? –, hogy az lesz a jó, amikor a vonatok üresen fognak körbe-körbe száguldozni az országban, anélkül, hogy az utazóközönség zavarná őket. (Kérdezősködünk, információkat akarunk…)

Attilio nagyon szimpatikus. Ez is egy kellemes találkozás. Azonnal egy húron pendülünk, ő is nagyon szereti a Varázsfuvolát, és általában is, Mozart operáit. Felteszi az Éj királynője áriáját, különböző énekesnők előadásában, görög tanulmányairól mesél (újgörögül tud), és Áginak elmagyarázza a bizánci dolgokat. Így aztán együtt tudunk derülni azon, hogy ezek az abszurd dolgok itt Itáliában olyanok, mintha csak Közép-Kelet-Európában vagy Oroszországban történnének. Bizánc máig tartó hatása? Elmondom neki azt a hipotézisemet, hogy Olaszországban azok a dolgok nem működnek jól – szemben az üzleti és magánvállalkozásokkal –, amelyekről az államnak vagy az önkormányzatoknak kellene gondoskodniuk, így például a tömegközlekedés. Ez nem stimmel, mert például a távolsági buszhálózatot ebben a tartományban egy magáncég üzemelteti – így ő. Őrültség, és nincs benne rendszer! Nyereséges lehet ez így?

A vonat szép, tiszta, gyors és pontos (odafelé tömeg volt, és nem lehetett kilátni az ablakon). Szép volt az utazás, de fárasztó volt mindennap másik szállodában aludni. Jó megérkezni „haza”(?), Rómába.

A látott helyekről, nevezetességekről és mindezek történelmi hátteréről Ági részletesebben ír a blogján: „Római kalandok” és „Élmények” rovat.