VII. A Trevi moziban

2010. január-február


A Trastevere délután – a szerző felvétele

A Trasteverén sétálunk. Újranézzük az egyik kedvenc templomunkat, a Santa Maria in Trasteverét, a régi, ókori alapra épült, keleti hatást mutató templomot. Még látható a jászol is, sok helyen hetekkel, akár egy-két hónappal vízkereszt után bontják csak le. És nagyon hangulatos a Trastevere szűk utcáin sétálni, ragyogó napsütésben.

Egy délelőtt felülünk az utcánkban a „smartbuszra”, a 116-osra, és végigmegyünk a végállomásig. Autóbuszos városnézés: csak látni akarjuk egymás után Róma belvárosának egyik szép részét, a Piazza Barberinit, a Piazza Tritonét, a Via Venetót, (a luxusszállodák és éttermek utcáját, ami többek között Fellini Édes élet című filmjéről is híres, ám nem ott forgatták, de erről majd később). A Via Venetót magát majd megnézzük külön, máskor. Sőt, a busz nagy utat tesz meg a Villa Borghesén belül is. Ez egy hatalmas park, gyereksétáltató hely, sportpályák – mint a Margitsziget, az itt lévő múzeumokba pedig úgyis külön eljön az ember. Jó ötlet volt a buszból látni mindezt egyben, gyalog sok lett volna, és különben is, megint esik az eső. De öt-tíz foknál általában nincs hidegebb Rómában egész télen.

Egy olasz politikai eseményről

A pápa látogatása vasárnap a római zsinagógában.

Megkérdezünk egy kompetens, az esemény szervezésben is résztvevő embert, egy olasz ismerősünket, részt vehetnénk-e mi is ezen az eseményen. Természetesen nem mehetünk oda, ehhez hónapokkal előbb kellett volna jelentkeznünk. (És elképzelhető, milyen szintűek a biztonsági intézkedések!)

A zsidó közösségekben is vannak, akik bírálják ennek a gesztusnak a helyességét, zsidó oldalról is (gondolom, katolikus oldalról is). Éppen most, amikor napirenden van XII. Piusnak – akinek a holokauszt alatt tanúsított magatartása legalábbis vitatható – a boldoggá avatása?

Nehéz ítéletet alkotni ennek a dolognak a politikai hátteréről, összetevőiről, én semmiképpen sem vagyok annyira tájékozott, hogy vállalkozzam erre. Van, aki úgy gondolja (a szervezésben részt vevő ismerősünk is), hogy a zsidók részéről így is, most is, mégis helyes a párbeszédre való törekvés az egyházzal, helyes a békülékeny gesztus.

A RAI 1. híradója aznap este, minden kommentár vagy direkt utalás nélkül mindenesetre közölt egy dokumentum-összeállítást a római gettóban történt zsidóüldözésekről, a deportálásról. Így is lehet TV-híradót csinálni!

Vizsga történelemből

Ági levizsgázott olasz történelemből. Ez volt az a tárgy, amelynél a tanár lehetővé tette neki és egy német lánynak, hogy ők mint külföldiek csak a 20. századi olasz történelemből készüljenek. És ők, ha másodéves történelemszakosok, máshol, akkor a többit, a nem olasz történelmet úgyis tudják – ezt vette alapul a tanárnő. A többiek, az olaszok, akik jártak ugyanerre az órára, elsőévesek és nem történelem szakosok, hanem filmszakosok. (Itt kell történelmet tanulniuk a filmszakosoknak! Nálunk is rájuk férne!) Ebből pedig az következik, hogy az óra elismerten a gimnáziumi hiányosságok pótlására való, tehát egy másutt történelem szakra járó ennél jóval többet tud a történelemről. Ezt több tanár mondta már. A BA, az alapszak (különösen az első éve) tehát közismert, elfogadott módon a középiskolai műveltség hiányosságait van hivatva pótolni. Vajon errefelé tartunk mi is?

Ágira nagyon büszkék vagyunk. Nemcsak maximális pontszámot szerzett, hanem az eddigi szereplésért, a kiselőadásáért, az okos kérdéseiért is megdicsérték. És a nyelvtudásáért is! Nem egyszerűen használja, hanem nagyon intelligensen beszéli az olaszt. „Complimenti, veramente, per la lingua” („Elismerésem, valóban, a nyelvért!”) – mondta a tanárnő.

 


Róma hóban – a szerző fotója

Hó + egy péntek délelőtt

Általában nulla és tíz fok között van a hőmérséklet (gyakrabban öt és tíz fok között), egész télen. Ám egyszer előfordul reggel mínusz négyfokos hideg is! Egyszer-egyszer erős, hideg szél van. És gyakran sok eső. De gyorsan változik az idő, „capricciosa”, szeszélyes, azaz, ha zuhog is délelőtt, ez nem ok arra, hogy ne legyen délután ragyogó napsütés, kék ég. Az utcák hamar felszáradnak. Február végén pedig erős „böjti” szelek jönnek, de már tavaszias a levegő, más az illata, mint eddig.

Ám február 12-én, minden eddigi tapasztalatnak ellentmondva, hóesésre ébredünk! És egész délelőtt esik a hó, a pálmafák leveleire is! J. fényképeket készít a kertről, a havas pálmákról, ahogyan az ablakunkból látszik.

A San Giovanni in Laterano székesegyházat nézzük meg, a katolikus egyház főtemplomát (sok sírról, kápolnáról nevezetes, bizánci hatást tükröző apszis, sok-sok szobor, nyomasztó monumentalitás, barokk pompa) – ám a kerengője kellemes, intim hangulatot áraszt. És: szokatlan módon vastag hótakaró borítja az udvart!

Benéznénk a mellette lévő (ruhát, cipőt árusító) piacra is, ám a hóesés miatt az ma korábban bezárt. Az árusok délben pakolnak, van, aki már el is ment. Ezért marad egy csöpp időnk és energiánk benézni a közeli Coin áruházba is, hogy lássuk, milyen egy drága áruház. Nagyon impozáns! Megnézni, de nem vásárolni! Szépen, színek szerint tálalják és rendezik el benne a holmikat, de továbbra sem értjük, hogyan lehet ötször-tízszer annyit kiadni egy ruháért, illatszerért vagy fehérneműért, vagy ugyanazért az esőcsizmáért, mint a piacon (egy harisnyanadrágnál vagy leggingnél például szó szerint hatszoros a különbség, pedig ott nincs jelentősége a márkának, és úgyis hamar leszalad, tönkremegy.) A műanyag esőcsizma is pontosan olyan, mint amilyen a piacon kapható.

Valami más

Valamelyik este, olasz barátainkkal beszélgetve, szóba kerül, hogy az olaszok túlságosan is lazák, mindenhonnan elkésnek, minden későn kezdődik (a meghirdetett időponthoz képest sokkal nagyobb eltéréssel, mint nálunk). Valaki azt mondja erre, hogy nem szeretik, ha rendet erőltetnek rájuk. Eddig mindig kívülről próbálták a rendet rájuk erőltetni, utoljára például a fasizmus próbálkozott ezzel. Az más! Akkor ne is szeressék, továbbra se!

Programok a Római Magyar Akadémián

Folytatódik a filmklub. Levetítik a Tréfát (Gárdos Péter), a tavalyi filmszemle díjazottját, azután folytatódik „a nyolcvanas évek filmjeinek” válogatása. Levetítik az Eszkimó asszony fázikot (Xantus János), a Meteót (Monory M. András) és az 1-et (Peter Sparrow).

Három koncert:

Giuseppe Magliocca (klarinét) és Ada Bracchi (zongora) – említésre méltó a hangszerek szokatlan párosítása és a viszonylag idősebb művészek „showmankedése”, humora. Bevezetik és kommentálják is a darabokat.

Nagy Ibolya, Tallián András és Szabó János Ferenc triója nem ilyen formabontó, de klasszikusan szép. (Chopin, Schumann, és minden koncerten van egy kortárs magyar mű is, ezúttal Vajda János).

Onczay Csaba (cselló) és Gulyás Márta (zongora) – Beethoven, Schumann, Kodály, Dohnányi. Nagyon szép! És teltházas!

Kiállítás: a neofuturizmus és a posztgeometria. Ézsiás István szervezi. Nagyon jó modern művek is vannak köztük! Mai művészek és művészettörténészek kerekasztalbeszélgetést is folytatnak erről. Sokan vannak a kiállításmegnyitón, például az új olasz ismerősöm, egy ügyvédnő is, akivel a Cinema Treviben ismerkedtem meg.

Kerekasztalbeszélgetés és kiállítás a reneszánsz kertekről – ez is érdekes és vonzza a közönséget.

És egy J. kérésére szervezett est: beszélgetés a hermeneutika, az interpretáció problémáiról. Egyik filozófus barátjának, Giuseppe D’Acuntónak a könyvét kellene bemutatni (Ricoeurről), de mostanában nem szeretnek „csak” könyvbemutatót tartani, hanem valamivel köríteni, bővíteni kell. Jó, miért ne? Giuseppe és J. mellett Guido beszél, nagyon jól.

Nagyon jó a hangulat! Sokan eljönnek J. kedvéért, akik különben már nem járnak sehová (például Mario Reale, régi filozófuskolléga, barát). És régi ismerősök is, például Anna Buiatti, a sinológus. Pezsgő, szendvics.


Cinema Trevi – negozidiroma.com

Magyar írók olvasása közben

Magyar könyveket, folyóiratokat olvasok az Akadémia könyvtárában.

Újraolvasom Spiró György Kerengőjét. Az író zseniálisan megsejtette, nagyjából húsz évvel ezelőtt, hogy mi ennek az országnak az átka, a végzete. A fikció az, hogy Adyról szól a könyv, a költőről a 20. század eleji magyar kisvárosban. Ha van egy kávéház, rögtön lesz egy másik is, ha van egy szalon, lesz egy ellenszalon is – a megosztottság, a kettéhasadtság állapotáról van szó. Mindenből kettő van, és mindig mind a kettő a másik szidalmazásával, rágalmazásával van elfoglalva, ez élteti őket. (Ha az egyik szalonban elegánsan kell öltözni, akkor a másikban csak azért is lepusztultan kell megjelenni.) Mintha megsejtette volna Gyuri, hogy miről fognak szólni a következő évtizedek! Ezt meg is írtam neki. Mire ő: minek olvasok Rómában ilyen „avatag” dolgokat?

Nádasnak két olyan publicisztikai kötetét olvasom itt el, amelyeket otthon nem olvastam. Az egyikben, a Nádas Péter–Richard Swartz beszélgetését tartalmazó könyvben (Párbeszéd – Négy nap 1989-ben) kiemelik, a rendszerváltás előtti időkről szólva, hogy Magyarországon nem lehet kinyitni egy üveget, egy konzervet, különböző nyitószerszámokat kell feltalálni ehhez, az ilyesmik miatt is rossz az élet minősége. Ugyanarról van szó, amit Esterházy Péterre utalva „zacskóstej-szindrómának” nevezhetünk, azaz folyik a tej, rossz belenyúlni a közértben egy tejes rekeszbe. Az én kommentárom: ez bizony itt, Nyugaton (vagy, szimbolikusan is szólva, délen?), Olaszországban is gyakran előfordul! Sok üdítős és tejes dobozt, kulccsal együtt árult halkonzervet nehéz vagy nem lehet rendesen, szépen, nyomtalanul kinyitni, annak ellenére, hogy vannak szép csodaszerszámok, aprituttók, (azaz „mindentnyitók”). Sok mosogató- vagy takarítószeres flakon tartalmának csak a felét lehet rendeltetésszerűen elhasználni, mert használat közben meggondolja magát, és nem jön ki belőle többé egy csepp sem – nem egyszer járok így. Vajon az az általánosítás helytálló-e, hogy csak a még fejlettebb Északon, azaz Németországban működik minden tökéletesen? Félek, hogy hibásak ezek az általánosítások, Kelet–Nyugat, (esetleg Észak–Dél?), pláne ha Közép-Kelet-Európa és a régi rendszer metaforájává vagy szimbólumává tesszük őket.

Ahogyan azt is túláltalánosítják szerintem a beszélgető felek, egy lengyel hölgy (Richard Schwartz felesége) példájából kiindulva, hogy a kelet-közép-európaiak, azaz a szocializmusban nevelődött emberek egyszerre csak egy dolgot tudnak csinálni, egy dologra tudnak figyelni, nem tudnak egyszerre több dolgot szervezni (a lengyel asszony előbb megfőzi a tojást, azután a teát, sohasem teszi fel a vizet főni tojásfőzés közben). Hogy ez mennyire egyéni, személyfüggő és generációfüggő – szerintem! Nem rendszerfüggő! Ki nem látott még mai fiatalt egyszerre számítógépezni (azon is írni, képeket nézni, chatelni és zenét hallgatni párhuzamosan), és amellett beszélni, olvasni vagy bármi mást csinálni? Vigyázni kellene az általánosításokkal! Szerintem nem minden a „szocializmus mint rendszer” számlájára írható, ami az elmúlt húsz évben szerzett élettapasztalatunk része. Van, ami inkább a korszak általános szintjének, és van, ami az elégtelen modernizációnak, a fejletlen technikának vagy az alacsony civilizációs szintnek tulajdonítható. Az ilyen típusú mindennapi jelenségekről szólva például a hatvanas évek olasz filmvígjátékai – éppúgy, mint a cseh filmek – tele vannak nem jól, diszfunkcionálisan működő tárgyakkal, nem jó helyen megálló liftekkel, lábbal (rúgással) beindított lemezjátszókkal, porszívókkal. Lehet, hogy nem minden rendszerfüggő, hanem van, ami régiófüggő, korszakfüggő, tradíciófüggő, és van, ami meg egyéni vagy generációhoz kötődő. De lehet, hogy nemcsak a mindennapi apróságok, hanem a szélesebb értelemben vett társadalmi-kulturális jelenségek közül is jó néhány hasonlóképpen értelmezendő vagy értelmezhető…

Olasz kulturális pezsgés

A Cinema Treviben Antonioni-sorozat van, az összes filmjét levetítik, az általam ismerteket is. Egyik este elmegyek, mert olyasmi is van műsoron, amit még nem láttam. Már a mozi is nagyon tetszik. Ha elhúzzák a függönyt, a terem hosszabbik oldalán, a mélyben ókori romokra látni. Ezt meg kell majd nézni jobban!

Igazi értelmiségi elit-hangulat van, igazi művészmozi-hangulat, (és „a Művész mozira” is emlékeztet a hely, szó szerint). Szünetben körülöttem ismerősök arról beszélgetnek, hogy hol lehet filmszakkönyveket kapni, hol milyen kiállítás van, és arról, hogy milyen program van ma a Római Magyar Akadémián! Az utóbbit szóba hozó hölggyel, egy ügyvédnővel megismerkedem: ezentúl küldünk neki meghívót, és el is jár a programokra (eddig csak véletlenszerűen tudott róluk, mert a közelben lakik és esténként, munka után szívesen jár különböző kulturális programokra.)

Az is rokonszenves, hogy dokumentumfilmekre a jegy mindössze három euróba kerül, az azt követő beszélgetésre és vetítésre pedig a belépés ingyenes! (Ez azért a Művész moziban nem egészen így van.)

A délutáni előadáson Antonioni újabb dokumentumfilmjeit vetítik le (sajnos, a régieket nem).

Nagyon tetszenek. Lírai filmek Rómáról (Roma), a farsangról (Noto Mandorli Vulcano Stromboli Carnevale) és arról, hogy maga a mester, Antonioni nézi a San Pietro in Vincoli székesegyházban lévő Mózes-szobrot (Michelangelóét). Nézi, különböző szögekből nézegeti, méregeti, sőt tapogatja. Szinte kézzel fogható, ahogy térbeli műként fogadja be, igazi építészhez illően (a film címe: Lo sguardo di Michelangelo, Michelangelo tekintete).

Utána levetítik az utolsó (Wim Wendersszel közösen készített filmjét), a Túl a felhőkönt. Újranézem, mert a következő program is érdekel. Most jobban tetszik, mint annak idején, több nyitottságot, rejtélyességet, lebegést találok benne.

A következő előadásban Carlo di Carlónak, Antonioni egyik munkatársának a mesterről készült filmjét vetítik le, előtte egy újságíró beszélget Carlóval. Azután Luca Verdone Antonioniról készült portréfilmjét vetítik. Luca Verdone (az ismert filmtörténész, Mario Verdone fia) ott van a moziban, lehet tőle kérdezni. A filmje nagyon jó. Sok ismert interjú, másutt is leírt, általam korábban már olvasott gondolat elhangzik benne, de mégis hat, jól szerkesztett, informatív.


Carlo Lizzani – TopNews.in

Másnap este a Cervantes Intézetnek a Piazza Navonán lévő helyiségében Marco Ferreri-est van. (Levetítik egy filmjét is, de azt nem várom meg, mert koncert van aznap este.) Beszélgetés Ferreriről: egy spanyol szakértő, két színésznő, és főleg, aki miatt elmegyek: Carlo Lizzani filmtörténész részvételével. Lizzani olasz filmtörténetét és főleg a neorealizmusról készített háromrészes dokumentumfilmjét állandóan forgatom, nézem, használom, tanítom. Kíváncsi voltam, hogy néz ki, milyen az életben. Nagyon friss, lendületes, fiatalos ember, pedig már nem fiatal! Pályáját a neorealistákkal egy időben kezdte, filmkritikusként és filmrendezőként. Mesélik, hogy ma is nagyon aktív, gyakran eljár filmklubokba, mozikba, előadást tartani.

Kijövök a Cervantesből. Farsang van. A Navonán szabadtéri előadás, gólyalábas, maszkos színészek. A képet kivetítik az egyik épületre. Remek hangulat, fények, szerpentinek, vidámság, tömeg. Az olaszok minden alkalmat megragadnak, hogy élvezzék az életet.

Egy „vizes” kirándulás

Az előadás megkezdése, a mozi kinyitása előtt múzeumként lehet megnézni, bejárni a Trevi mozit. A mozi pénztárában találtam egy szórólapot erről. Mind a hárman elmegyünk egy „vezetett kirándulásra”, egy csoporttal együtt.

A Trevi kúttól két percre található a Trevi mozi, a Cinema Trevi.

A „Vicus caprarius” nevű régészeti zónán, azaz a Cinema Trevi alatti területen kalauzol végig minket egy régész, lelkesen. A mozi építésekor tárták fel ezt a zónát, 2004 óta látogatható. Csoport és magyarázat nélkül is meg lehet nézni, amikor a mozi nincs nyitva (délután öt előtt), de így többet lehet megtudni. Az a vízvezeték húzódik itt, a föld alatt 8-9 méterrel, amelyik a Trevi kutat és Piazza Spagnán és a Navonán lévő szökőkutakat táplálja. Itt is (mint például a Crypta Balbiban is) jól megfigyelhetők az egymásra épülő évszázadok. Az i. e. 2. században népi negyed volt ez, azután, a 4. században a város fontos kerületei közé tartozott. Egy kereskedőcsalád lakott itt, az amforákból, a pénzérmékből ítélve valószínűleg nagyon gazdag család. A vizigótok betörése miatt azután elnéptelenedett a környék. A legalsó szinten, az ókori szinten volt a „latrina”, ami a fürdőszoba és az esővízgyűjtő, a ciszterna együttesét jelentette.

Nagyon érdekes! Alul ma is csobog a víz, és vannak nyomai az ókornak és a középkornak is, és a modern technika által nyújtott lehetőségeket igénybe véve, szépen elrendezve mutatják be mindezt. Ez az, ami nekem az első perctől nagyon tetszik: ha a moziban ül az ember, ameddig el nem kezdődik az előadás, és el nem húzzák a függönyt, addig rálátni a régészeti leletekre. A történelem és a modern „spettacolo” együtt!

Sokat csavargunk Ágival

Ági levizsgázott. A második félév még nem kezdődött el. Így sokat megyünk várost, múzeumot, templomot nézni.

Egy napos délután (hétfőnként zárva vannak a múzeumok) felmegyünk a 116-sal a végállomásáig, a Gianicolo tövébe. Onnan gyalog fel a hegyre. A Gianicolo Gellérthegy-szerű hegy, benn a városban, kényelmes sétaúttal. (Nem a Rómát eredetileg alkotó hét domb egyike.) Sokan járnak ide sétálni, pihenni, idősek, és gyereküket sétáltatók is (van játszótér, vasárnaponként bábszínház). A tetején Garibaldi híres lovas szobra, és nagyon szép kilátás egész Rómára. A sétányon pedig Garibaldi és az összes garibaldisták mellszobrai sorakoznak, köztük, Türr Istváné is.


Türr István a Gianicolón – magyaremlek.nolblog.hu

Egy szombat délelőtt a Trasteverén csavargunk. Érdekes, a Trasteverének az egyik részén eddig ritkán jártam. Most megnézzük a San Francesco in Ripát (ferences templom), és a Santa Cecilia in Trastevere bazilikát, amelynek több szintje bejárható:

- az altemplom és Cecilia mozaikpadlós háza az ókorból az alagsorban (egy szenátor lánya volt, Marcus Aurelius korában halt vértanúhalált, megtalálták a befalazott holttestét, az alapján készült az oltár alatt látható szobra),
- maga a templom, eredetileg gótikus templomként épült, van egy mozaikja az apszisban a 9. századból, de azután a barokk korban átépítették,
- a karzat 12. századi freskókkal, a kórus helye, régen az apácák csak innen nézhették a misét.

A Santa Ceciliából a Museo Egidióba megyünk, amely egyrészt a Trastevere-negyed helyi múzeuma, másrészt időszaki kiállításoknak is helyet ad. Most egy orosz expresszionista festőnő, Marianna Werefkin kiállítását nézzük meg. Nagyon jó!

Egy régi barátnő

Szép észak-etióp barátnőm, Seble felhív, akivel annak idején együtt sétáltattunk gyereket. (Ő baby-sitter volt. A kisfiú, Lorenzo anyjával is barátkoztam. Vele majd később találkozunk.)

Seblével a Café Farnesében randevúzunk, Ágival hármasban. Január van, szikrázó napsütés, a teraszon üldögélünk, kávézunk. Nagyon örülünk a találkozásnak. Seble felidézi, milyen jól hatott rá a jókedvem, az életörömöm, mert ő akkor baby-sitterként dolgozott, nemrég vándorolt be Olaszországba, nem találta a helyét, néha kicsit deprimált volt. Azóta, szerencsére, jól alakult az élete. Férjhez ment, egy filmstúdióban dolgozik (titkárként, szervezőként).

Via Veneto

Leszállunk a 116-osról a Via Veneto elején, a kapucinus kriptánál. Igen morbid dolog. Néhány csontváz van benne és sok-sok csontokból kirakott… minek nevezzem? Dísz? Arabeszk? Egy teremben csak lábszárcsontokból, egy másikban csak csípőcsontokból készült ornamentika. Mintha virágokból készült volna, hol koszorúba van fonva, hol más alakzatba van rendezve. Nem az én ízlésem (mondhatni, ízléstelennek találom).

Megnézzük a ferences templomot is, amelyhez a kripta tartozik.

Végigsétálunk a Via Venetón. Itt forgatták az Édes élet egy részét – a legenda szerint. Valójában azonban Fellini sok helyen elmondta, leírta, nyilatkozta, hogy sokkal jobban szeret műteremben, díszletek között forgatni, ott hitelesebben meg tudja teremteni a valóság illúzióját, mintha a helyszínen dolgozna. Akárhol forgatta is, azt hiszem, mégis leírhatom, hogy ma már több ember hallotta hírét a Via Venetónak az Édes életből, mint útikönyvekből. Ugyanúgy jelképpé vált az utca, a római édes élet jelképévé, mint a Trevi-kút, amelyikbe éjjel Anita Ekberg besétál (a filmben). Az egyik sarkon ott van Fellini emléktáblája, („itt forgatta Fellini” a filmet, azaz egy kis részét), az út vége pedig a „Largo Fellini”-be (kis tér) torkollik.


Largo Fellini –  flickr/GainSeb

A Lodovisi bíboros lebontott villáját a Piazza Barberinivel összekötő Via Veneto csak a két világháború között vált a római éjszakai élet központjává, akkor nyíltak benne sorra a kávéházak, éttermek, szállodák. Van olyan legenda is, mely szerint még később. Tullio Kezich írja le Felliniről szóló könyvében, hogy korábban azért nem volt nagystílű éjszakai élet Rómában, mert „a pápa nem akarja”, mert az zavarhatná a pápát. Pacelli 1958-as halála óta azonban szokássá vált a rómaiak, különösen a nagypolgárok, értelmiségiek, újságírók körében éjjelente végigsétálni a fényárban úszó Via Venetón, beülni egy night-clubba vagy egy étterembe, élvezni az édes életet.

Ez magyarázza, hogy amikor Ady Endre Rómában járt, megszállhatott itt. Akkor a Via Veneto még nem a luxusszállók utcája volt. A Hotel Imperiál falán emléktábla van arról, hogy Ady megszállt benne. Ma luxusszállók, luxuséttermek sorakoznak a Via Venetón, és középületek, hivatalok, minisztériumok, illetve az amerikai nagykövetség van itt. Roppant reprezentatív, elegáns – de rideg, számomra nem kedves, Adyt és Fellinit leszámítva.


Ady-emléktábla – a szerző felvétele

 

További római séták

J-vel és Ágival hármasban megnézzük a San Pietro in Vincoli templomot, ahol a legenda szerint Szent Péter bilincseit őrzik, de a templom főleg arról híres, hogy itt van Michelangelo Mózes-szobra, valamint még két szobra: Ráchel és Lea. Amikor utoljára itt jártunk, a templomot restaurálták, csak a Mózes-szobrot lehetett megnézni. Most az egészet megnézzük.

Utána a Domus Aureán sétálunk: hatalmas terület, (park és játszótér is), rálátással Traianus fórumára, azután tovább Maecenas kertjébe vezet az út.

Museo dei Fori Imperiali és Mercato di Traiano. Rálátás a császári fórumokra (Augustus, Traianus, Nerva fóruma), Traianus piaca. Ez szabadtéri látványosság. És van egy épület, maga a múzeum, amelyben egy-egy kis terem egy-egy fórum legfontosabb leleteit mutatja be, hozzájuk kapcsolódó kortárs művekkel (például: Hermész szárnyas lábait ábrázoló szobortöredék és egy modern szobor, amelyet ez ihletett). Eddig ez rendben van. De létezik most egy divatos, szerintem igen vitatható koncepció, „a láthatatlan kiállításé”: egy művész összes műveit, persze másolatban, összegyűjteni és belerendezni egy állandó kiállításba. Így most Caravaggio műveinek másolata is bele van rendezve, helyezve egy-egy terembe. Hm! Caravaggio különben is divat: most nyílt meg a Quirinaléban egy kiállítása. Az ókori teremhez, a terem koncepciójához viszont végképp nincsen köze mondjuk Caravaggio Bacchusának, Szent Mátéjának, Önarcképének.

Láttunk egy kiállítást a karneválról, az erről készült festményekből (hogyan ünnepelték különböző városokban, a felvonulások, a jelmezek stb.), és egy kiállítást a Rómáról készült tájképekből, egy olasz barátunk meghívására. Ez utóbbi után, péntek este hazafelé bandukolva a Vittorianóból, át a gettónegyeden, nagy kulturális pezsgést tapasztaltunk. A házak udvarában könyvbemutató vagy kiállítás megnyitó volt, teltházas rendezvények, sok-sok emberrel, a közelébe sem lehetett férkőzni az eseménynek.

Házunktája

Hétfőnként meg lehet nézni a „szomszédban”, a Piazza Farnesén lévő Farnese-palotát, amelyben ma a Francia Nagykövetség van – ha hetekkel előbb bejelentkezik az ember. Csoportos vezetés van, ingyenesen. Nagyon szép az épület, a homlokzatát és néhány részét Michelangelo tervezte. Impozáns! Estefelé, a Piazza Farnese felől hazajövet, sokszor látjuk kivilágítva az első emeleti fogadótermet. Most közelről is látjuk a monumentális freskókat, szobrokat és a gobelint.


Palazzo Farnese – flickr/sijn

Intim hangulatú, nagyon szép, virágokkal teli a palota kertje, a Via Giuliáig tart. A másik irányból (a Via Giulián) hazafelé tartva gyakran benézünk ide, mintegy „hátulról”, szokatlan szemszögből láthatjuk ilyenkor egy palota hátsó falát. Most viszont, bent a palotában járva, szokatlan szemszögből, a kilátás részeként a saját épületünket csodálhatjuk meg: a Palazzo Falconieri, a Római Magyar Akadémia épületét a Borromini-loggiával, rajta a Janus-fejekkel.

  Janus  

Újranézzük azt is, amikor az intézet munkatársa csoportot vezet körbe az épületen, a loggián, a vörös és sárga szalonban, a díszteremben. Minden szerdán meg lehet nézni, és van olyan hétvége is, amikor a Via Guilia minden palotája nyitva áll, bárki megnézheti bármelyiket.