VIII. Wittgenstein a piacon

2010. február


Crypta Balbi – flickr/Jereny Cherfas

Az ókori Róma

Szerencsések az olaszok, beati loro: bárhol építenek autósztrádát vagy restaurálnak egy házat, rengeteg új régészeti lelet kerül elő. Sok új létesítmény van, ahol az újabb ásatások leleteit mutatják be, olyanokat is, amelyek nem léteztek még korábbi ittlétünk idején, és az útikönyvekben sem találhatók meg. Számomra a legszebb, legérdekesebb közülük a Crypta Balbi. Egészen a város szívében van, közel hozzánk, még közelebb a Piazza Veneziához (Via delle Botteghe Oscure).

Többszintes kiállításba rendezve mutatják itt be a leleteket, a fennmaradt tárgyakat, az edényeket, az ékszereket. Képet lehet alkotni ezáltal arról is, hogyan rétegződtek egymásra a korok Rómában. Ma mélyen a föld alatt van az a szint, melyen az ókorban a víztározó volt, sőt egy részén a latrina. Azután, a köztársaság korában, színház volt ezen a helyen. Ma pedig, a mai utca szintjén modern, jól szervezett múzeum van. Sok helyen bejárható a mélyben az a szint, mely az ókorban a lakóház, a vízvezeték szintje volt, és látszik, hogyan épült rá egy következő kor háza vagy temploma, azután pár méterrel feljebb és pár évszázaddal később egy másik templom – de itt különösen szemléletesen mutatják be ezt. Szakember vezet körbe, csak így látogatható az alagsori rész.  Ilyen szempontból ez a hely tetszik nekem a legjobban, és a régi kedvenceim közül a San Clemente templom, továbbra is.

Terme di Diocletiano: Diocletianus fürdője volt az ókorban, majd kolostor épült a helyén. Az egykori hatalmas komplexum valaha kiterjedt arra a területre, amelyet ma a Piazza Venezia irányában a Via Nazionale szel át. A maradványok egy részében ma a Basilica degli Angeli található, a Michelangelo tervezte templom. A másik része ma múzeumul szolgál. Hatalmas múzeum, rengeteg műtárggyal, sok-sok ókori szoborral. Szép, bordó alapszínű festmények vannak benne a császárkorból.  Az udvarban az epitáfiumok vannak kiállítva. Az egyiken, Faustináén,  a sírfelirat részeként menóra, sófár, héber betűk láthatók. A templom és a múzeum közvetlenül a Termini pályaudvar közelében van. Egy parkoló építése során találták meg Anna Perenna forrását. Így megy ez Rómában!

Palazzo Massimo, szintén a Terminihez közel. A legnagyobb római gyűjtemény a Vatikáni Múzeum után! Rengeteg műtárgy van itt, részben téma szerint, részben a szerint csoportosítva, hogy melyik ásatáson találták. Portrék a köztársasági és a kora császárkorból, görög szobrok római másolatai, (például Mürón: A diszkoszvetője), külön teremben vannak a színházzal kapcsolatos szobrok (jelmezes-maszkos színészek), azután falfreskók és mozaikpadlók római villákból (van például egy olyan, Livia villájából való, amely erdőt, mezőt, fákat idéz fel), az alsó szinten pedig ékszerek és luxuscikkek a római korból. És itt van a „grottarossai múmia”, egy nyolcéves kislány holtteste a szarkofágjában.


Freskó Livia villájából – flickr/Sebastia Giralt

A Palazzo Altemps tetszik a legkevésbé. Az Altemps bíborosi család palotája a Piazza Navona északi csücskében. Ásatásokat finanszíroztak, rengeteg római szobrot restauráltattak, és elhelyezték mindezt ebben a túldíszített, egzotikus növényekkel és állatokkal telefestett falú épületben. Van néhány egyiptomi szobor is, amelyek az ókorban kerültek Rómába. A Lodovisi-vagyon egy része is itt van, például az öngyilkos gall szobra, amely arról híres, hogy Attalos császár győzelmi emlékművének részét képezi. A szobor azt a pillanatot ábrázolja, amikor a legyőzött gall, aki a feleségét már leszúrta, éppen önmagába döfi a kést. A szobrok a győzelem pillanatát szokták ábrázolni, nem a vesztes öngyilkosságát. Ez, a Lodovisi Gallus-csoport érdekes, fel is hívják rá erőteljesen a figyelmet, mégis, a múzeum egésze és sok-sok műtárgy külön-külön is – másodlagosnak tűnik nekem. Ezt is nemrégen rendezték be és nyitották meg múzeumként.

A fenti négy múzeum a Museo Nazionale Romano, a Római Nemzeti Múzeum része: hatalmas anyag, és persze sok lenyűgöző, szép tárgy és műalkotás van benne. De be kell vallanom, hogy az ókori római szobrászat monumentalitása, reprezentativitása, gigantomániája, sőt megalomániája egészében engem nem nyűgözött le, nem fogott meg. Inkább néhány kisebb léptékű, intimebb dolog: néhány kecses szobor, néhány ékszer. Ahogyan a barokkot sem igazán szereti sok mai ember, hozzám hasonlóan, talán inkább a gótika kecsességét. Persze így összefoglalni leegyszerűsítés, de miért ne lehetnék egy kicsit szubjektív? Nem útikönyvet írok, hanem naplót.

Megnéztük újra a Piazza Campidogliót, a Michelangelo tervezte lépcsővel, Marcus Aurelius bronz lovasszobrával, és a két capitoliumi múzeumot, amelyeket földalatti folyosó köt össze.

A capitoliumi farkast ábrázoló etruszk szobrot, a haldokló gall szobrát, a capitoliumi Vénusz-szobrot, egyiptomi szobrokat, egy bizarr hellenisztikus szobrot (egy öregasszonyt ábrázolt), egyiptomi szobrokat (van köztük kicsit furcsa is, például egyik majmot ábrázol, néhány meg más állatokat).

És kolosszális szobrok és szobortöredékek nagy mennyiségben (szó szerint kolosszálisak, embertelenül hatalmasak), amelyek engem nem bűvölnek el.

Az itteni képtár sem, bár van benne egy-egy Rubens, Caravaggio, Tintoretto stb.


A Piazza del Campidoglio – flickr/z_everson

Olaszország egyesítéséről

A postán feladok egy levelet, Messinába. Kérdezem, rá kell-e írni, hogy Olaszország. Mire az ablak mögött ülő úr utolérhetetlen gesztus kíséretében így szól: „No. Sicilia, però…” („Nem. Bár…Szicília.”)

Könyvtárakról

Már írtam múltkor három ismertebb, nagyobb könyvtárról (Treccani, Angelica, Casa della Letteratura). Most újakat fedezünk fel.

A Színházi Intézet közel van az Akadémiához, a San Andrea delle Vallénál. Nagyon hangulatos, felújított épület. A folyosókon, vitrinekben jelmezek, maszkok, bábok vannak kiállítva. A manzárdot képezték ki könyvtárnak. Gyönyörű terem, a körben és a galériáján futó polcokon drámakötetek sorakoznak, és rengeteg színházi, zenei, táncművészeti témájú könyv, lexikon, enciklopédia. Egyet leemelek a polcról, leülök, lapozgatni kezdem. Ekkor odajön hozzám az egyik könyvtáros, és nagyon udvariasan figyelmeztet, hogy nem lehet csak úgy levenni a polcról egy könyvet, hanem egy munkatárstól kell kérni. Ez meglepő. Szabadpolcnak látszott.

Szintén közel hozzánk, a gettónegyedben, egy ódon, patinás épületben van a Történeti Intézet könyvtára, és egy amerikanisztika témájú gyűjtemény is (az Amerikanisztika Intézet is ugyanabban az épületben van). Azért jártunk itt, mert a holokauszt emléknapja (január 27.) alkalmából volt itt egy konferencia, és megnéztünk egy dokumentumfilmet.

Jártam az egyetemi könyvtárban is. Nagy, sok embert szolgál ki, nagyon lassan. Itt kölcsönözni is lehet.

A Centro Sperimentale (a filmfőiskola) könyvtárában mostanában még nem voltam, csak régebben. Majd megyek!

Megint egy pici fogalomzavar,  avagy Wittgenstein a piacon

A piacon, a Campo dei Fiorin az egyik eladó meghallja, hogy magyarul beszélünk. Nem magyar, nem tud magyarul, csak felismerte a nyelvet, mert a férje Erdélyben volt katona (?) – így mondja. Azt a szót ismeri például, hogy „kolompér”, de azt nem, hogy „krumpli”. És azt, hogy „kicsi”. Ezentúl hozzá járok, és „kicsi krumplit” kérek.

Ha valaki most azt gondolja, hogy azért ismeri fel a nyelvet, mert gyakran járnak oda magyarok, közel van a magyar kulturális intézet. Nem így van, mert mindig rengeteg turista jár a piacra, és nagyon sokféle nyelven beszélnek.

A színek neve is mennyire viszonylagos lehet! Jelentése nem magától a színtől függ (az sem „objektív”, mint tudjuk), hanem egy adott rendszerben elfoglalt helyétől. E rendszeren belül van megkülönböztető szerepe, mint a fonémának. Milyen igaza volt Wittgensteinnek! „Hozzál nekem egy piros virágot!” Honnan lehet tudni, melyik az? – többértelmű ez a nyelvfilozófiai kérdés. Nemcsak arról van szó, hogy honnan lehet egyáltalán érteni a szavak jelentését (honnan tudom, a virágok közül melyik a piros?), hanem a színek esetében ezek szerint az is hozzátartozik, hogy melyik kultúrkörben, melyik nyelv logikai rendszerében vagyunk (mihez képest nevezem ezt a színt pirosnak?). Mondom ennek az olasz hölgynek, hogy vöröshagymát kérek. Keresgél, végül lila hagymát ad. Mondom, azt a pirosat! De hát az sárga! – így ő. Amit mi lilahagymának hívunk, arra hiába mondom, hogy viola (sötétlila), nekik az vörös (rosso), ami pedig a mi fogalmaink szerint vöröshagyma, az szerintük sárga (giallo). Az édes fehér hagyma viszont itt is fehér (bianco). Vajon tavasszal az újhagymát, a zöldhagymát milyen színűnek fogják hívni?

Bizonyos esetekben a fehér a magyarban csak annyit jelent, hogy valami, amit megkülönböztetünk a színestől (fehér vagy piros szőlő, ahol a fehér valójában zöld). Mindig a rendszerben elfoglalt hely, a megkülönböztetés a lényeg, az ízek esetében is. A dolce nem feltétlenül édeset jelent az olaszban, hanem az enyhét is jelentheti az enyhén csípős párban (dolce-piccante).

És még egy érdekes eltérés a fogalomalkotásban a két nyelv között. Az „újkrumpli” náluk a kicsi krumpli, a bizonyos nagyságú, bizonyos fajtájú krumpli, nálunk pedig a fogalom időbeli: azt hívjuk újkrumplinak, ami májusban, júniusban van (az mellesleg kicsi is, persze, de télen nem mondjuk, hogy újkrumpli, akkor sem, ha kisméretű a burgonya).

Találkozás régiekkel

Találkozunk egy kedves régi ismerőssel, Illaria De Laurentisszel, aki nem De Laurentiis, a híres producer lánya, pedig a filmszakmában dolgozik. Dokumentumfilmeket készít, vágóként, férjével, a rendezővel együtt, például Che Guevaráról, most pedig Gorkij Capri szigeti tartózkodásáról. Filmstúdiójuk van. Seble, az etióp barátnőm az ő fiának volt a babysittere.


Perczel Zita – bardosjudit.hu

Perczel Zita, a Meseautó és más korai magyar hangosfilmek (Budai cukrászda, Lovagias ügy, Marika) sztárja élete utolsó évtizedeiben Rómában élt. (A harmincas években egy színpadi szerep vonzotta Párizsba, a házasságai révén Los Angelesbe került, azután újra Párizs, majd Madrid, majd Róma következett). Akkoriban, több mint tizenöt évvel ezelőtt, amikor itt éltünk, nagyon jó barátságban voltam vele (azóta meghalt). Kiadattam a memoárját, sőt én szerkesztettem könyvvé, és én írtam hozzá előszót. Sokat jártam hozzájuk, jól ismertem az egyik lányát, Ninát és az unokáit. Most Ninával is találkozom. Sokat mesél az azóta eltelt évekről, a családtagjairól.

Meglátogat Csilla barátnőm, aki Pármában él. Amikor ösztöndíjas volt Rómában, akkor barátkoztunk össze. Nagyon tehetséges színésznőként és színházi rendezőként indult, több rendezését láttam. Férjhez ment, négy gyereke van.

Azt veszem észre, hogy az élettények, a körülmények változhatnak, de az emberek nem sokat változnak, tizenöt-húsz év alatt sem. A külsejük sem sokat, de a stílusuk, a beszédmódjuk, a témáik és az alapproblémáik még kevesebbet. Seble ugyanolyan szép, harmóniát árasztó és kissé melankolikus, a múltkor látott Francesca ugyanolyan érdeklődő és dinamikus, Nina pedig ugyanazzal a lendülettel ontja a szövegáradatot, mint régen. Csilla is ugyanolyan feldobott, másrészt félbehagyott pályája miatt kissé frusztrált, de ugyanakkor folyamatosan reménykedő, mint amilyen ambivalens mindig is volt a karrierjével kapcsolatban, pályája kezdetén is.

Vacsoravendégek

Végre visszahívom Guidóékat, és meghívom egy másik olasz barátunkat, Giuseppét is. Guidoék szerencsére hozzák a kis Noámot is, aki egyéves, vidáman, lankadatlanul csúszik-mászik egész este, most tényleg nem álmos, nem alszik (múltkor, náluk, bánatomra, az egész estét végigaludta).

Húslevest főzök pulykaszárnyból, maceszgombóccal, és pirított májat pirított krumplival (a szokásos magyaros pörkölteket és paprikásokat ők már ismerik), és „holdacskát” sütök (piskóta félhold alakúra szaggatva, a nagymamámtól tanult egyik kedvenc).

A siker óriási. A reflexiók:

Milyen laktató ez a leves!  (Egy mélytányér tészta sok mártással és reszelt sajttal, első fogásként, olaszosan, nem laktató?)

Milyen munkaigényes lehet magyarosan főzni! Igen, az, de – mondom, ehhez azért kívánkozik még néhány észrevétel.

Az olasz konyháról, ahogyan én látom

Sok kulturális eltérés van az olasz és a magyar szokásrendszer között az étkezéssel kapcsolatban, például az olaszok nem tudják elképzelni, hogy egy tartalmas húsleves tulajdonképpen két fogás, és különböző mártásokkal, köretekkel több napig ehető – és így már megéri a fáradságot. Ők viszont mindig, mindennap frisset főznek (persze az lehet készen vett száraztészta készen vett mártással), de szigorúan csak aznapra.

A másik eltérés, amit régóta megfigyeltem, hogy tulajdonképpen az átlagos olasz konyha a közhiedelemmel ellentétben nem nagyon komplikált, szofisztikált. Biztosan vannak különleges éttermek, de én most a gyakori esetről, mégpedig a vacsoravendégség esetéről beszélek, nem a mindennapokról, a fáradt háziasszony munkából való hazatéréséről. (Tudom, hogy nagyok a régiók közti eltérések is, és én főleg a római szokásokat ismerem, de azért vendég már elég sok helyen voltam.) Inkább arról van szó, hogy sok finom dolog adott (halak, a tenger gyümölcsei, sokféle zöldség, gyümölcs), és azokkal már nem kell sokat bűvészkedni, szakácsművészetileg. Ilyen értelemben az átlagos magyar konyha fantáziadúsabb: a hozzávalók kisebb választékát kell változatossá variálni. De variáljuk! Például párosítjuk őket, a zöldséget a hússal, és töltött, rakott ételeket készítünk belőlük. A mindennapi olasz étkezésben ez nem szokás: csak sült hús és csak párolt (nem sűrített, tejfölözött) zöldség van, mégpedig külön-külön. (Azt hiszem, az észak-olasz konyhák közül némelyik, például a piemonti és a lombard, jelentősen különbözik ettől a sémától, francia hatásra.)

Az olasz étkezésnél az első fogás, azaz a tészta a lényeg. Első fogás elvileg lehet rizottó vagy tészta, vagy lehet leves. Egyféle, minestrone, azaz vegyes zöldségleves, (a külön-külön egyféle zöldségből készült levest, pl. a gombalevest, a zöldborsólevest nem ismerik), vagy húsleves, vagy halleves, gyakorlatilag azonban soha nem kínálnak levest. Az első fogás olyan laktató, hogy utána a második már nem is fontos. A második fogásként kínált húshoz vagy  halhoz (ami csak egyszerűen ki van sütve, semmi komplikáció, semmi ilyen-olyan mód, semmi mártás) sokszor egyáltalán nem is adnak köretet. Egy kis adag zöldséget néha köretként, néha előételként kínálnak, és a borecettel, olívaolajjal ízesített vegyes salátát is néha önálló fogásként adják, de a főételhez nem (a savanyúság is ismeretlen fogalom). Ezek el is maradhatnak. Az édesség és főleg a gyümölcs (vagy a gyümölcssaláta) viszont nem maradhat el a vacsora végéről.


Rocca Imperiale – flickr/Clarita82

A struktúra az elegáns étteremben is nagyjából ilyen. A calabriai luxuséttermekben is inkább a halak, rákok, kagylók voltak finomak, nem az elkészítési módjuk volt különleges. Körettel nem bajlódtak, legfeljebb dekorációként. A konyhaművészet egész rafinériáját az első fogásra fordítják: a tésztára és a rizottóra is lehet különleges tengeri herkentyűket tenni, a tejszínes alapmártás vagy egyszerűen csak olívaolaj kíséretében.

A tésztához adott alapmártás (a sugo) vagy tejszínes, vagy paradicsomos. Reszelt sajtot csak ez utóbbival készült tésztára szokás tenni. Az én megfigyelésem szerint az olaszok meglehetősen ragaszkodnak a tradícióikhoz, és a meglévő lehetőségek variálásában sem kreatívak.  „Nem lehet”, azaz furcsa, ha valaki reszelt sajtot kér egy tejszínes, gombás, kagylós mártással tálalt tésztához. Egy másik példa: valamit vagy hagymával ízesítünk, vagy fokhagymával. Egy fokhagymagerezdet is tenni egy hagymás ételbe – azt „nem lehet”, megütközéssel fogadják már a lehetőség említését is („az ember”, általános alany, a halat viszont csakis fokhagymával készíti). És bármilyen furcsa, lecsóval vagy a paprika és a paradicsom bármilyen együttesével sem találkoztam még, bármennyire kedvelt dolog a paradicsom. Az egyik olasz barátunk szerint van olyan étel, amelybe többféle zöldséget tesznek, de én Rómában még nem láttam ilyet. A peperonatába (dinsztelt paprika) vagy a grillezett paprikából készült zöldségköretbe nem tesznek paradicsomot. Sok étteremben kiteszik egy vitrinbe az aznapi zöldségkínálatot: van például padlizsán, cukkini, spárga, articsóka, külön-külön, párolva (sült krumpli ritkán). Kérheted bármelyiket előételként, külön fogásként vagy önálló másodikként (elvileg köretként is, de ez ritkán fordul elő).

Különben is szeretik szétválasztani a dolgokat. A vendégeim csodálkoztak, hogy annyiféle zöldség van a húslevesemben. Náluk valami vagy brodo (azaz húsleves), akkor alig van benne zöldség (legfeljebb sárgarépa és zellerszár), vagy minestrone, azaz zöldségleves, akkor meg hús nincs benne. Lám, még az sem olyan egyértelmű, hogy itt többféle zöldség van! Nem több, csak másféle: ők meg a zellergumót, a fehérrépát és a karalábét, vagy például a sárga hüvelyű zöldbabot nem ismerik, nem használják (csak zöld ceruzabab van). Osztrák barátunktól tudom, hogy a húsleves-zöldség összeállítása is régiófüggő, a kulturális tradíción alapul. Azaz: a volt Osztrák-Magyar Monarchia területén léteznek ugyanezek a zöldségek, a zellergumó, a fehérrépa – és ugyanezek a fogalmak, a vegyes leveszöldség fogalma. Itt, Olaszországban és Franciaországban, a mediterrán kultúrkörben viszont olyan petrezselymet és zellert termelnek, amelyiknek a szára erős, a zöldje szerteágazó, gumója alig van. Nálunk meg fordítva. Az már csak a magyar sznobizmusra jellemző, hogy a mostanában már nálunk is kapható vastag zellerszárat „angol zellernek” nevezik. Miért nem olasznak, vagy franciának?

És végül az olaszok étkezési szokásaikban is meglehetősen konzervatívak. Ebédre lehet vagy meleget, vagy csak szendvicset, salátát enni, este viszont (jó későn!) nincs alternatíva: „kötelező” meleget enni: vagy pizzát, vagy tésztát, vagy a fentiek szerint két fogásból álló vacsorát. Ehhez az értelmiségi családok is ragaszkodnak: friss, meleg vacsorát kell főzni, minden nap. Lehet, hogy csak a férj főz ki egy kis tésztát, de az nem lehet, hogy este ne legyen meleg étel! Egyetlen egyedülálló értelmiségi nővel találkoztam eddig, egy ügyvédnővel (mostanában ismerkedtem meg vele), aki azt mondta, hogy nem eszik meleget este, és tudta, hogy ezzel eltér a szokásoktól. Ezért is mondta, magyarázólag, hogy tudniillik ezért tud minden este moziba, koncertre, kulturális programra menni, „mert én nem vacsorázom”.

Annyi év alatt végül azt is megfigyeltük, hogy olasz barátaink a megszokott időpontok betartásához is mereven ragaszkodnak. Nyolc és kilenc között vacsoráznak. Egy könyvbemutató szervezésekor például komoly problémaként merült fel, hogy ha hatkor kezdjük, az késő, mert nyolckor mindenki elmegy vacsorázni. És pizzát csak este „lehet” enni, délben nem. Délben csak turisták esznek pizzát a pizzériák teraszán (az olaszok legfeljebb csak állva, ebéd helyett, egy szeletet, úgy, ahogyan mi egy szendvicset kapunk be.).

Egyszóval, az étkezéssel kapcsolatos tradíciókhoz az olaszok nagyon ragaszkodnak, ebben nem olyan lazák, mint sok minden másban. És nagyon fontos beszédtéma számukra az olasz konyha. Ha szóba elegyednek egy külföldivel, például gyereklegeltetés közben a játszótéren, akkor először arról esik szó, hogy ugye milyen nagyszerű az olasz konyha! És milyen egészséges! Szeretik a hasukat és büszkék a szakácsművészetükre.


A szerző felvétele

Fellini-séta

Útba ejtjük a Via Marguttát (az elegáns belvárosban van, a Piazza Barberini és a Piazza del Popolo közötti utcák egyike), ahol ma is sok képzőművészeti galéria és műterem van. Arról nevezetes, hogy évtizedeken át itt lakott Giulietta Masina és Federico Fellini.

Még egyszer végigsétálunk a Via Venetón, hogy lefényképezzük azt a táblát, amely szerint Fellini itt forgatta az Édes életet (legalábbis egy részét).


A szerző felvétele

„Tavasz van, gyönyörű!”…

…március elsején, másodikán, amikor egész Európát természeti csapások sújtják a rendkívüli hideg miatt. Itt szép, napos idő van, és már nem kell nagykabát.