XII. Epilógus

2010 júniusa, római évünk vége
Búcsúzkodás


Trevi – flickr/CaRmEn C

 

Minden szeretett helyünkre elmegyünk még egyszer, természetesen a Trevi-kútba is bedobjuk a kötelező obulust. Egyszer kimegyünk a tengerpartra is, Ostiába. Mindenkitől elbúcsúzunk, signora Annától és más ismerősöktől a környéken.

Minden baráttal már nem tudnánk külön találkozni. Ezért egy kis fogadást, pezsgős koccintást szervezünk. Eljönnek J. filozófus barátai, Guido, Giuseppe, Ágika külföldi ösztöndíjas barátnői, a német Kathrin, a cseh Karolina, és – meglepően nagy számban – az én barátnőim: Seble, Ilaria a két fiával (a három közül) és Francesca. Szép így befejezni! És még egyszer vacsorázunk Babiék gyönyörű, hatalmas teraszán, és Éváékén is.

Hazafelé, Panaszországba

A Dante-konferencia után két barátunk még marad pár napig, azután együtt hazamegyünk, két kocsival. Nagyon kedvesek, hogy így szervezték ezt az utazást: segítenek nekünk hazavinni a rengeteg cuccot, bőröndöt, dobozt, könyvet – és minket is. Ágika még marad néhány napig, mert nemsokára idejön amerikai barátnője, Hanna, azért, hogy Ágika majd megmutassa neki Rómát. Ági átköltözik egy ösztöndíjas szobába, ott fognak lakni Hannával.

Nagyon kellemes az út hazafelé. Udinében megszállunk az egyetem szállodájában, ott is vacsorázunk, a menzán. Egyszerű, olasz típusú étkezés. Két lehetőség közül választhatsz: vagy pizzát kérsz, vagy kétfogásos vacsorát. Az első fogás tészta, a második hús és saláta. A végén mindenképpen gyümölcs. Itt is megfigyelem azt, amit már többször: az olasz közétkeztetés, a menza-szint általában jó, jobb, mint nálunk, és megbízható, egy bizonyos színvonalra mindig lehet számítani. Ezt azzal állítom szembe, hogy az éttermi és a családi vendéglátás viszont nem mindig olyan finom, és nem olyan különleges, mint a híre alapján várná az ember az olasz konyhától – ahogyan erről korábban is írtam.

Szlovéniában kellemes hegyi pihenők vannak az erdő közepén, fából készült asztalok és padok, és hangulatos kis kantinok, nem az autósztrádákra jellemző egyenbüfék. Másnap már Magyarországon ebédelünk.

Hazajövet legfőképpen az lep meg, hogy milyen töményen dominál itthon az örökös panaszkodás. Még csak nem is a politikáról van szó (Olaszországban is mindenki szidja Berlusconit, mármint a mi barátaink és ismerőseink közül), és nem is az árvízről mint természeti csapásról. Hanem arról, hogy mindenki lamentál, mert most nagyon meleg van (mi ebben a furcsa, nyár van, nem?), nincs, sőt nem is lesz gyümölcs, vagy ha mégis van, akkor drága stb. (Mióta az eszemet tudom, évtizedek óta, minden nyáron elhangzanak ugyanezek a panaszok.) Lellén minden kereskedő, kivétel nélkül, elmondja, hogy bár kánikula van, a szezon mégsem az igazi, tavaly többen voltak. Ezt is évtizedek óta hallom. Ha igaz lenne, már negatívba ment volna át a Balatonnál nyaralók száma.

Megérkeztünk Panaszországba. Ami a legjobban fog hiányozni itt nekem: az olasz emberek derűje, életöröme, pozitívumokra hangoltsága, és nyíltszívűsége, közvetlensége.


Velence – flickr/NASA's Marshall Space Flight Center

Epilógus: Velence
2010, augusztus
Oh Venezia, benedetta!

J-t meghívták Velencébe. A frankofón filozófusok (a filozófiát franciául művelők társasága) tartja ott kétévenként szokásos konferenciáját. (Négy évvel ezelőtt Budapesten tartotta, akkor J. volt a konferenciát szervező bizottság elnöke.)

A kicsit furcsa elemet (az „abszurd” szó erős lenne) ezúttal a franciák tették hozzá a szervezéshez, nem az olaszok. Augusztus 17-től 21-ig tart a konferencia. Köztudott, hogy augusztus 15-e, a „ferragosto” ünnep Olaszországban, mindenki akkor veszi ki a szabadságát és indul nyaralni, a sztrádákon hatalmas dugók, a vonatok is zsúfoltak. (Miért nem egy héttel előbb, vagy később van ez a konferencia – ez rejtély.)


Buon ferragosto! – upperitaly.net

Nem is lehet már vonatjegyet kapni, pedig nem hagytam az utolsó percre a jegyvásárlást. Jegyet még csak kapok, de hálókocsijegyet már nem. Vasárnap este, 15-én indulunk. Ehhez még az a véletlen adódik hozzá, hogy pont most van vége az óbudai Sziget-rendezvénynek is, így aztán a vonat tele van a Szigetről Zágrábba, Ljubjanába, kisebb szlovéniai városokba hazafelé tartó, hátizsákos fiatalokkal.

De abszurd elemben sincs hiány egy ilyen hosszú utazás során. Az országhatárok mindkét oldalán ellenőrzik az útlevelet, az Európai Unió határán vámvizsgálat is van. Mivel Horvátország nem tagja az EU-nak, ezért akkor is van vámvizsgálat, amikor horvát területre lépünk, és akkor is, amikor elhagyjuk Horvátországot. Egy éjszaka alatt nyolc alkalommal zavarnak meg vagy ébresztenek fel, néznek bele az útlevelünkbe és az arcunkba, és tesznek fel értelmetlen kérdéseket. A magyar-szerb határ, a szerb-horvát határ, azután a horvát-szlovén, majd a szlovén-olasz határ mindkét oldalán, de a horvát határokon még akadékosabban.

Egy szép nyári estén, Balatonlellén felszálltunk a nemzetközi gyorsvonatra, reggel pedig leszálltunk róla Velence főpályaudvarán. Beszálltunk egy vaporettoba (vízibusz), amely elvitt a centrum (a Szent Márk tér) közelében lévő Zaccaria hajóállomásra. Ott átszálltunk egy másik vízibuszba, a húszas járatra, amivel egy megállót mentünk, és kiszálltunk San Servolo szigetén.


Isola di San Servolo – flickr/ Badly Drawn Dad

Ott aztán… tátva maradt a szánk a meglepetéstől és a csodálattól. Gyönyörű hely! San Servolo szigete ma konferenciaközpont. Gyönyörű kertben külön-külön épületek, az egyik szálloda (sőt, ennek több szárnyépülete van), a másik étterem, a harmadikban van a konferenciaterem. Az egész intézményt fal veszi körül, a falon kis, rácsos nyílások, amelyekből közvetlenül a tenger látható. Zárt világ – később megtudjuk, hogy régen elmegyógyintézet volt. Nagyon romantikus, és ma is teljesen zárt. Hajó vagy motorcsónak nélkül nem közelíthető meg és nem hagyható el.

Amikor tehetem, bemegyek (behajózok) a városba. A húszassal menni kell egy megállót, azután át lehet szállni, lehet választani. Az a járat, amelyen megközelítettük a városközpontot, a kettes volt, a rövidebb útvonalú járat. Később utazom az egyesen is, a Canal Grandén – ennek a partján vannak a leghíresebb terek, templomok, műemlékek. A vaporetto ide-oda cikázik a két part között. Nagyon hangulatos mindig hajókázni, de azt azért megfigyelem, hogy a mindennapi élet megszervezése nem lehet könnyű itt, Velencében. Például az áruszállításé. Az árut tartalmazó dobozokat kézzel kell átemelni a motorcsónakból a partra  Azaz sokat kell cipekedni, mind a szállítóknak, mind a háziasszonyoknak. A kocsit el lehet felejteni. A parton, Mestrében kell hagyni, ott vannak parkolóházak. Magában Velencében csak hajón vagy gyalog lehet eljutni valahová. A tűzoltók, a mentők is motorcsónakon járnak, és a taxi is motorcsónakot jelent. Csak két híd van, tehát sokat kell gyalogolni a nagyobb szigeteken, ha nem akarsz a hajóra várni, vagy nem akarsz túl sokat fizetni a közlekedésért, és menetrendhez kötve lenni. A szigetekre, a San Giorgióba vagy a San Servolora, vagy a Lidóra csak hajóval (vízibusszal, gondolával, vagy motorcsónakkal) lehet eljutni. A drágább szállodák (például a Lidón) külön motorcsónak-járatot tartanak fenn. A mi szigetünket csak a menetrend szerinti vaporetto köti össze a városközponttal. (És a menetrendet percre pontosan betartják! Észak-Olaszországban vagyunk!) Mindennap reggel kilenc körül, mikor a vízibuszra várok, jön egy motorcsónak, amelyen az árut szállítják a konferenciaközpont büféje számára.

Az egyik híd, a Rialto tele van boltokkal és utcai árusokkal. A kínálatot itt főleg a turistáknak szánják. Ajándéknak való szuvenírek, bizsuk, muranói üvegből készült dísztárgyak és ékszerek, bőrholmik minden mennyiségben. De közel van a piac is, ahol a turisták legfeljebb egy kis gyümölcsöt, napon szárított paradicsomot vesznek, amúgy itt főleg a helybeliek vásárolnak. Hatalmas a halpiac – halakat és a tenger gyümölcseit, kagylót, rákot, homárt, osztrigát árulnak –, a rómaiaknál is és az általam látott párizsinál is nagyobb.

Augusztus van, és szép az idő. Mindenütt rengeteg turista áramlik fel s alá, minden üzlet, minden kávéház, minden terasz mindig tele van velük. Mintha az egész város az ő kiszolgálásuknak szentelte volna magát, és idegenvezetőként, pincérként vagy a szállodaiparban dolgozna. A helybeliek nagy része talán nem is itt lakik, hanem Mestrében, vagy valahol a parton. Kevés olyan háztömböt látunk, ahol helybeliek laknak. A gondolákon (a drágább vízijárművön) csak turisták utaznak, főleg japánok. A kedvükért a gondolások hagyományosan vannak öltözve (szűk szárú, magas derekú fekete nadrágot és kékcsíkos vagy feketecsíkos, vagy piroscsíkos inget viselnek). A körutazás végén, ha az utasok igénylik, olasz dalokat adnak elő. Érezhetően nem spontán módon, ám nagy sikerrel.

Sokan tolonganak mindig a Szent Márk téren és környékén is. Órákat kéne sorban állni azért, hogy bejussunk a Dózse-palotába, a harangtoronyba. Ezért, amikor J-vel kettesben csavargunk (Ági nincs velünk Velencében), ezeket kihagyjuk (évekkel ezelőtt láttuk őket). A képtárakat és két környék templomait választjuk. Öt nap reménytelenül kevés Velencére. Nem jutunk el a külön szigeteken lévő nevezetességekhez, sem San Giorgio szigetére, ahol a templom erős bizánci befolyásról tanúskodik, sem Giudecca szigetére, ahol Európa első gettója volt (és zsinagóga, ami zárva van, és zsidó múzeum, ami viszont látogatható).


A San Giorgio Maggiore, mögötte a San Servolo, a távolban a Lido – flickr/4nitsirk

Képtárak

Megnézzük az Accademiát, ahol maga a palota is nagyon szép, az első emeletről elénk táruló látkép is a Canal Grandéra, és a gyűjtemény is. Ez a velencei festészet leghíresebb, legnagyobb gyűjteménye, a trecentótól a settecentóig, Bellini, Giorgione, Veronese, Tiziano és Tiepolo művei vannak benne. 1750-ben alakult az Accademia, és 1807-ben költözött ebbe az épületbe. A francia megszállás alatt a kifosztott templomokból, palotákból itt gyűjtötték össze a műveket, továbbszállítás előtt. A továbbszállítás Napóleon bukása miatt meghiúsult, de a gyűjtemény együtt maradt, sőt, gazdag velencei családok tudatosan tovább gyarapították.

Érdekes, Bellini képein már zenélnek! Carpaccio „Krisztus bemutatása a templomban” című képén is láthatók hangszerek. Carpaccio nagyon kedvelte a „horrort”, történelmi jeleneteket is megfestett, így kínzásokat, csatákat, gyilkosságokat (például a törökök elfoglalnak egy várost és kardélre hánynak mindenkit, vagy az Ararát tízezer mártírjának megfeszítését és apoteózisát). Szent Orsolyát ábrázoló képén lefesti a történetet és a korabeli Velencét, a Rialtót, a gondolákat – színesen, mozgalmasan. A szokásos, vallásos témájú festményeken kívül, amelyek megszokott rekvizitumaikkal ábrázolják a szenteket (Bellini Szent Pétert kulccsal, Veronese Jeromost könyvvel, oroszlánnal, kővel, Tintoretto Szent Jeromost, Szent Györgyöt, Szent Lajost, Ádámot és Évát, másrészt Káint és Ábelt stb.), az tűnik fel nekünk, hogy vannak már a világibb festészet lehetőségét felvillantó művek is. Giorgione („Vihar”) a tájképet előlegezi meg, Tintoretto a portrét, amikor lefesti a velencei kereskedőket. A vallási témájúak közül kiemelkedő volt számunkra Veronese „Angyali üdvözlete” (Annunciazione), mintha azt kérdezné, „nekem szólsz?”, és Tintoretto „Az állatok teremtése” (Recreazione degli animali), amely – mintha Istent ábrázolná, valamint Veronese „Lakoma Lévi házában” című képe, és Mantegna „Szent Sebestyén”-e.

A Franchetti gyűjtemény is szép, de még kiemelkedőbb az épület, amelyben van. A Ca d’Oro palota jellegzetesen velencei épület: csupa kőcsipke, azaz szamárhát alakú boltív a finoman tagolt loggiasoron, a bizánci építészet hatását mutató fűrészfogas ívek és sok-sok arany borítás. Gyönyörű a rózsaszín intarziás padlózata. Nagyon szép kilátás nyílik a palota első emeletéről is és a másodikról is a Canal Grandéra. Ugyanakkor, ha az ember bejárja ezt a palotát, néha egy-egy festői belső udvar tárul a szeme elé, az ablakokban az olasz szokás szerint teregetett ruhával. Így ezen az épületen belül érdekes egységet alkot a reprezentatív és a romantikus, a nagyszabású és az intim.

Általában is jellemző a velencei építészetre a halványrózsaszín, egyfajta (a carrarai?) márvány színe. Majdnem minden palota halványrózsaszín.


Ca d'Oro Piano Nobile Gallery – flickr/Kevin H

Megnéztük a Modern és a Keleti művészetek múzeumát is. A modern gyűjtemény kevésbé impozáns itt, mint Rómában, bár itt van Klimt, Chagall, De Chirico, Hans Arp, Max Ernst, Boccioni egy-egy műve is. Inkább az az érdekes benne, hogy kezdetben, amikor a múzeum létrejött, a Velencei Biennálé anyagából válogattak. Vannak kevéssé ismert és kevéssé jó képek is, például egy spanyol és egy holland festőé, valamint Dejnekáé (az akkor, a Szovjetunióban elfogadott, reprezentatívnak tartott orosz művészé). Később egy alapítvány meg tudott venni olyan nagyágyúktól is egy-egy képet, mint Miro, Klee, Kandinszkij, Matisse. A keleti művészet gyűjteménye (a palota emeletén) jelentős. A kínai porcelánok, vázák, selymek és a japán metszetek tetszenek, a japán fegyverek kevésbé.

Igazi nagy élményt a modern művészettel kapcsolatban a Guggenheim-gyűjtemény nyújtott. Peggy Guggenheim gyűjteményének a helye is lenyűgöző. Egy csendes utcából nyíló kertbe lépsz be (a kertben szoborpark, és pihenőhelyek, asztalok, kávézó), onnan a palotába, amely közvetlenül a tengerparton van. Ha végignézted a gyűjteményt, a Canal Grande partján lévő teraszra lépsz ki. A teraszon van egy hatalmas piros-kék nonfiguratív szobor. A part és a Canal Grande felől közelítve (például hajóról) ez jelzi, hogy itt modern múzeum van. Maga az épület egyszerű, funkcionális, de nagyon megemeli, hogy minden terméből közvetlenül a Canal Grandéra látni. A múzeumban minden modern irányzatból, és azon belül is, mindenkitől a legjobb művek vannak itt. Érződik, hogy jó ízléssel lettek kiválogatva a művek (Herbert Read művészettörténész és Marcel Duchamp volt Peggy Guggenheim tanácsadója. ) A tízes évekből itt van például Chagall „Eső”-je (1911), Picasso „A költő”-je, De Chirico három képe („The Red Tower”, „The nostalgia of the Poet”, „The Gentle afternoon”), a húszas évek avantgárd művészetéből Duchamp, Picabia („Very rare picture on the Earth”), Klee („Magic Garden”, ez engem Gross Arnold világára emlékeztetett),  Braque („The Bowl of  Grapes”), Leger, Doesburg, Mondrian, Arp, Pevsner, Miro, Klee, Kandinski („Upword”, „Landscape with Red spots”), Man Ray, Max Ernst, Leger, Miro („Painting”) művei, és néhány kép a harmincas, a negyvenes és az ötvenes évekből is  (Magritte, Jackson Pollock, Victor Brauner). A húszas években készült képek és szobrok a legjobbak, ahogyan várható volt.


Peggy Guggenheim Gyűjtemény – flickr/gabrilu

Két séta

Sajnos, minden nem fér bele az időnkbe. A legnagyobb szigeten sétálva két úticélt választunk. Megnézzük a hajóállomásunkhoz közeli San Zaccario templomot (mármint ahhoz a hajóállomáshoz van közel, amelyikre befut a húszas vízibusz, miután egy megállót megtett a szigetünktől). Reneszánsz márványhomlokzata van. A sok-sok kép közül számunkra Palma di Giovane és Tintoretto képe („Keresztelő Szent János születése”) emelkedik ki. Ez volt az a templom Velencében, amelyik már a 9. századtól kezdve menedékül szolgált: aki kapuit elérte, megmenekült az igazságszolgáltatás vagy a népharag elől. II. Vitale Michele dózsét (aki 1172-ben, a Manuel bizánci császár ellen vívott hadjáratban veszített) azonban pár lépéssel a templom előtt utolérték.

És megnéztük Velence legnagyobb templomát, a Santi Giovanni e Paolót, a dózsék Pantheonját. A névadó szentek a 360 körül élt János és Pál, római patríciusok, akiket Julianus Apostata császár lefejeztetett. Ma meglepően harmonikus benyomást kelt, hatalmas méretei és a benne lévő rengeteg kép, szobor, síremlék ellenére is. Gótikus és reneszánsz elemek is felismerhetők benne.


Caffè Quadri – flickr/bill anderson

Az utolsó előtti este a vendégek egy csoportját, a társaság elnökségének tagjait a Szent Márk tér egyik éttermébe, a Quadriba hívják meg vacsorára. Hangulatos a vízibusz-út este is. A téren késő este ugyanúgy hömpölyög a tömeg, mint egész nap. A desszertet egy másik kávéházban esszük, a Florianban, a tér másik oldalán. Az a hír járja, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia idején az egyik kávéház, a Quadri a monarchisták, a másik, a Florian az ellenzékiek törzshelye volt. Ám erről itt nem tud senki, csak a magyar útikönyvben olvastam róla.


Caffè Florian – flickr/Sifu Renka

Az utolsó este a díszvacsora a velencei egyetem főépületének kertjében volt, oda is vaporettóval mentünk. (Az esti program végét is a menetrendhez kell igazítani Velencében.) A „filozófiát franciául művelők” társaságában nemcsak európaiak vannak, hanem a volt francia gyarmatok lakói, kanadaiak, afrikaiak stb. Közös ügyük, érdeklődési körük, hobbyjuk a francia kultúra ápolása. Nagyon rokonszenvesek.

Szombat délelőtt ülésezett még egyet az elnökség. Este felszálltunk a vonatra, ezúttal a hálókocsiba, (az útlevélvizsgálat miatti ébresztések itt sem maradtak el). Reggel leszálltunk Balatonlellén.

Ezzel az epilógussal értem a végére 2009–2010-es olasz élményeim elbeszélésének.